utolsó utáni utolsó levél 1969. augusztus 20

 Kedves...

Áh, sehogyse megy ez a megszólítás! Különösen a mindenféle formaságot mellőző , nemtudomhány de 35 oldalnyi "levelem" után, mit már megirtam - jóllehet az elnemküldés szándékával - de mégis "neked" cimezve, "hozzád " szólva. Megengedhettem magamnak a tegezés luxusát, s a közvetlenségét is, mert amit mondani akartam, az csak igy volt elmondható, s a dosszié, s a fiókom, ahova bekerültek ezek a " levelek" igazán nem lázadtak ellene.

Fél évig irtam ezeket a leveleket! Egy embernek, akit tulajdonképpen "nem ismerek", azaz akihez "semmi közöm". Mert azt hittem, hogy ez csak a látszat.  S valójában ő az, aki a legközelebb áll hozzám. Igy kevertem össze álmot és valóságit. Tudtam, hogy á l o m , de azt akartam hinni, hogy valóság, mert úgy emlékeztem, hogy az álmaim is valamikor  a valóságból jöttek. De hogy mennyire jogosan, kettőnk valóságából, annak eldöntésére én egyedül kevés voltam.

két hónapja abbahagytam ezt az egyoldalú "levelezést". Rájöttem, azaz kényszerítettem magam a felismerésre: dehisz ez egy őrültség! Azért nehezemre esett nem irni. Túlságosan megszoktam...

És ha nappal igyekeztem is másra gondolni, éjszaka az álmaim folytatták , amit elkezdett a valóság vagy ugyancsak éber-álom(?)

Szóval...egyszer... leveleim címzettje (most már igazán nem merem azt mondani, hogy "te") egy királyfit alakitott, kit egy lány, ki szeretheti, hiába hivott, "Ne keress - Engem már az éjszaka vár" válaszolta neki, s aztán kiindult egy "Igazi" udvarba, ott álltam én, s néztem elhaladó alakját, s kiáltani kezdtem utána." Királyfi! Királyfi!", s aztán - hogy nem nézett hátra - , csak ment, lassan,de céltudatosan - dühösen csak ennyit: "Maga!"...Már majdnem utolértem, de akkorra a kapuhoz ért, ahol a portás behivta valami elszámolás miatt.

1969. julius 2 d a vég(e)

 De én most is, a TV közvetitéskor, emlékeztem minden akkori szavadra, mozdulatodra, s megjegyeztem

S látnom kellett, hogy most jobban a szinpadon  és mégis a valóságban élsz. Vagyos jobb, hitelesebb, sodróbb volt az "alakításod".

Már-már a saját időzavaromra kezdtem fogni a te vélt tévedésed, annak a sornak az előrehozását.

De nem is foglalkoztatott túlságosan. Olyan lényegtelennek hatott abban a drámában, ami most újra és sokkal élesebb formában bontakozott ki előttem. Vártam, és féltem a végkifejletet, az utolsó mondatot, mely a k k o r  megint kizökkentett, és zavart váltott ki bennem:

"Várok, mert tudom, hogy van itt egy fűszál, figyel rám, megérti hogy hivom, és válaszol."

Akkor csak rád figyeltem, és a Valaki hozzád intézett szavai tompán juthattak el hozzám. Most, az ő szavaiban rögtön rátaláltam az akkor meghökkentő "fűszálra", a szimbólumra, ami már sejttette a hozzá kapcsolódó konkrét jelentést: "

"Maga kiszakitott az öröm kertjéből egy fűszálat."

És te  e r r ő l  a fűszálról kezdtél el beszélni - határozott névelővel:

"A Z a fűszál figyel és válaszol a hivásomra" - mondtad, majdnem ugyanazt, ugyanúgy. De... Nem ezzel zárult a darab! Folytattad, a "hívást." Hívtad előbb kérdőn, keresőn, majd riadtan, kétségbeesve IVÁT! Utána, azaz a semmibe kapaszkodva, s már teljesen elfordulva tőlünk (nézőktől.)

Akkor miért nem így fejezted be a darabot?! Igy logikus, igy kerek, egész. Ennió ahhoz menekülne, akitől menekült. De már késő! Hiába kiáltja el a nevét háromszor is, hiába nyúl felé.... De a k k o r  miért maradtál ülve, a kofferodon? Miért tetted határozatlanná a befejezést? Miért nem fejezted be a darabot? Miért hitetted el velem már-már azt, hogy  n e k e m  kellene befejezni?! (Vagy csupán az történt, hogy véletlenül előbb húzták rád a függönyt ?!)

Pedig milyen jó lenne hinni abban, hogy engem (és nem Ivát) akartad hivni, hogy tge voltál ott a szinpadon s nem csak E.

De a színpad valósága nem az életé. Ott nagyon-nagyon távol vagyunk. Nem hivsz. S én belefáradtam a te hivásodba.

(bár a darab után láttam az előtérben: nyitva az öltők felőli ajtó... hiába)

memóriazavarok? 1969. julius 2.c

 MOST a tévé kamerájába néztél ennél a jelenetnél, azaz megint csak "rám" (no és a millió többi előfizetőre) de nem olyan kitartóan, és a z  a mondat, ami akkor úgy kiesett a többiből, s annyira belémhatolt, --- lemaradt(!) És nem ujjongtam túlságosan! Nem törődtem magammal, "velünk". Csak Ennióval.  Magával sodort a játék crescendója. És úgyis tudtam, hogy  r ó l u n k  van szó, akkor is, ha soha , sehogysem találkoztunk volna.

Ha csak mint Enniót látlak, s először életemben, akkor is valami elkezdődött volna bennem, ami hozzád visz.

És amikor a z  a  mondat később, a másidik rész feszültebb légkörében hangzott el, amikor naturálisabb formájában idézted fel azt a varázslatos pillanatot, amire előbb csak utalsz - teljesen higgadtan kis memóriazavarnak vettem az egész előbbrehozást (pedig nem az volt! 2021)

(Pedig a Bűnbeesés utánban hasonló jelenséggel "örvendeztettél meg", s ott is, a szöveg előzetes ismerete nélkül is észrevettem, mert kizökkent a darab. Maggyvel történt első találkozásod felidézése után egyedül álltál a szinpadon, s modtad: "Milyen szép a haja, a melle, a lába, a szeme... A s z e m e ... Beleborzongok, ha látom. De miért olyan s z o m o r ú  az arca?" S akkor hirtelen kizökkent a z idő, kivilágosodott a szinpad másik része, s minden kapcsolat nélkül folytatódott a darab Louise-val, holott szöveg szerint már előbb a "te asszonyod" hétköznapi szépséget kellett volna dicsérned. S a Maggyt is csak később jellemző szomorúság emlitésével is várni kellett volna.)

Egy igazi drámban minden egyes szónak megvan a maga helye, funkciója, s ha kihúzunk valamit, vagy ha csak áthelyezzük, meginog az építmény - még akkor is ha csak egy szót mással cserélsz fel, mint a Szerelem, Elektrában, elekktra szavaira: "Nézz rám gyilkos. Nézd a művedet. Szűzzel találkoztál; most egy holttesttel beszélsz" igy válaszolsz:" Amikor e l ő s z ö r  l á t t a l a k , szép voltál. Most még szebb vagy:" - pedig a találkozni igét kellett volna megismételned. -

 Nem szabadna ilyen hibákat elkövetned! Persze nem mindenki reagál ilyen érzékenye efféle kis hibákra...

a játékos 1969 július 2 b

 lehet, hogy tévedek, de azt hiszem a "Játékosban" önmagadat alakitottad. Önzésed, gőgös individuumod mögött felsejlett igazi arcod: a másik után vágyódó, önmaga börtönében sínylődő, boldogtalan ember arca.

Mert a szinpadi szerepjátszásod az első részben volt "hiteles" - azaz számomra zavaróan idegen, mig azután a lelepleződéssel fokozatosan eltűnt a szerep. S megmutattad magad.

Vagy csak Enniót?

Hát igen; elképzelhető, hogy annyira jó színész lennél, hogy a pozőrt valóban "megjátszd", s az érző, kétségbeesett, önmagát már leleplező figurát őszintén, teljes azonosulással hozd, ahogy a szerep "jellem" öntörvényűen megkivánja. S ebben az esetben azt kell mondanom? az alakításod bravúros volt.

Nem fizikiai, csupán "gépi" jelenléted lehetővé tehette volna, hogy elfogulatlanul, hideg szemmel nézzelek.

De: minden mozdulatodnál, szavadnál eszembe jutott a "januári" Enniód, aki tőlem néhány méternyire játszott, úgy, hogy láthattam a kezén az ereket. És el is időztem e kézen; feldobott az élmény, hogy itt vagy , elérhető (s mégis elérhetetlen) közelségben. Ez némi találkozásbnak tűnt.

Különös, de akkor szinte az előadás első percétől homályosan abban a tudatban, vagy inkább sejtésben néztelek, hogy tudsz a jelenlétemről. Úgy tűnt, mintha egy "titkos" megegyezés lenne köztünk, s ez - ne botránkozz meg! - szórakoztatott is, jót "mulattam" rajtad, a felfedezett pöttyes nyakkendőn (mit nagybátyám küldött neked), 

a groteszk mozdulatokon, s még azon is, amikor ügyetenül a földre  ejtettél nyakkendő- azaz hiúságkollekciódból egy darabot.

Nem tudtam komolyan venni sem Enniódat, sem téged, s nem együtt kettőtöket. Állandóan nevetést kellett visszafojtanom, ami lehet, hogy tulajdonképpen egész egyszerű kifejezési formája volt annak a kitörő örömnek, ami betöltött, csupán azért, mert ú j r a  l á t l a k.

Ebben a szemtelen, néma-nevetésben néztem az előadást még akkor is, amikor úgy tűnt, egy pillanatra lenéztél rám, s aztán szemben velem, az asztal mellett ülve, amikor a sógornőd kérdésére elmeséled, hogy is vett rá Iva arra, hogy elvedd... úgy tűnt, mintha nekem, sőt rólam beszélnél, de amikor fő inditásként a "pillanat varázsát" emlitetted, azaz emlékét, "amit azóta is szeretnél felidézni, de sohasem sikerül", fokozatosan lehervadt rólam a mosoly. Szinte biztos voltam abban, hogy a mi pillanatunkról (is) van szó, mert rám néztél, s ott, annál a mondatnál mintha egy kicsit ki is zökkent volna a darab. (És elszomorodtam, mert megértettem, hogy ha akkor v o l t  is, az a pillanat... eltűnt a múlttal, s már emléke is alig él...)

kérdések ...1969 julius 2 a

 Az élet is és az álom még inkább sokkal bonyolultabb, mint képzelné a nem tudatos ember vagy bárki - könnyű pillanataiban,,, ahogy én is hittem, tegnap ilyenkor a vonatban.

hogy is hihettem, hogy végleges választ kapok a kérdésemre? igent vagy nemet

nos.. már igazán megtanulhattam volna, hogy a válasz többnyire igen is meg nem is, különösen akkor, ha önmagunk számára is nehezen értelmezhető érzelmekről van szó, és különösen akkor, ha a szinpad - mint összekötő és elválasztó közeg is belép , s rajta a szinész, aki egyszerre ö n m a g a  és m á s  is...

Talán jobb lenne, ha hű maradnék tegnapi "fogadalmamhoz"  s ezt a levelet már meg sem irnám, vagy nem neked, csak magamnak - fiktive és valójában is. ez egyrészt még mélyebb őszinteségre késztetne, másrészt hűvösebb végső törprengésre arról, hogy is áll a helyzet ezzel a képzelt-álmodott , de oly valóságosnak hinni akart nemtudommivel.

De! Most tényleg egyenesen neked kellene kérdéseket feltennem! S többet is. Igy hadd írjak hát most is - de talán tényleg utoljára - neked.  S ha másként nem lehet , fejeződjék be egy kérdéssorozattal ez az én álmodott-valóságos, meg-nem-történt történetem veled. 

S közben titokban remélem, hogy egyszer valóban válaszolsz is. S akkor felébredek.

Vagy jobb is igy?! Amig tudok, merek álmodni? Amig nem nőttem fel teljesen, mig nem kérgesedtem be, amig tudok lelkesedni és kételyekkel küszködni és nem megnyugodni, megalkudni, hanem kérdéseket tenni fel folyton... önmagamnak, a világnak...

Mert itt nem csak rólad van szó. Hanem egy magatartásról, ami hasson bár különcségnek az "elpuhult lelkűek"  körében - még a sajátom, és vállalom is, büszkén, minden gyakorlati hátrányával együtt.

Hogy te lettél az, akinek megvallom s aki köré csoportositom gondolataimat - kissé már oldottabb formában, mint ahogy még megfogalmazatlanul bennem mardosnak - az talán pech de szükségszerű. 

Az ember nem szivesen beszél magában, magának, keres hát egy olyant, aki más és mégis ugyanaz, aki feltehetően megértené; de meg kell mondanom, hogy ezek a külső formában hozzád írt de el nem küldött, válasz nem kapott  levelek kátyuba vitték a gondolataimat is. Mert minduntalan kénytelen voltam visszafordulni az alapkérdéshez: megértenél-e. az vagy-e, akinek hiszlek - s főleg vagyok-e, lehetnék-e én is az a te számodra, amilyennek téged s merészen önmagamnak álmodtalak. Helyzetedből: közismertségedből, u.n. "nagyember" voltodból fakadván az első kérdésre könnyeden megválaszolhattam az igent, és minél erősebb volt ez az IGEN, annál jobban izgatott a kérdés másik oldalának a megválaszolása, amihez mér te kellettél volna.

De ... hallgattál. Te: Kálmán György.

Csak a szinpadi lényed szólt hozzám - miközben más is érezhette ugyanazt. Itt is a te szuggesztivitásodról van hát szó és nem rólam. (rólunk)

És mégis...

nem akarom, nem tudom hinni, hogy annyira ért és igen: "érez" téged más, mint ahogy én. Én sokáig akartam hinni, hogy te is "tudod", tudnod kell... és van közöttünk valami furcsa, mások szemében semminek tűnő, de számunkra annál több, megsejtett, titkos kapcsolat, ami nem teljesen racionális, de annál intenzivebben létezni akaró.

Most ezzel a "magyarázkodással" talán "érettebbnek" látszhatom, mint előző leveleimben. Nem mintha egyetlen nap megérlelt volna. de eddig egyfajta menekülés volt irni neked, s j á t é k  - de rá kellett jönnöm, hogy tovább nem vihető, mert nem fokozható, s főleg mert egyedül már nem tudok továbbjátszani, s ha tényleg komolyra merném forditani a szót, mondhatnám azt is, hogy : egyedül ne tudok élni tovább. -

De számomra e kettő: az ÉLET és a JÁTÉK nem egy. Mig benned, ha a szinház valóban az életed, kell, hogy találkozzanak, mit ahogy tegnap is láthattam -

hazaút valamiért és valakiért- 1969. julius 1.a

 újra egy vonatban ülve idézlek fel, mielőtt majdnem "miattad" utazom haza, hogy a jó tévénken s meghittebb környezetben láthassalak, mint ami átmeneti otthonomban, egy szegedi kollégiumban adva van. De szerencsére jött egy mentségem: a Dóm előtt álltunk, várva a csoport összeverősét, mikor odajött az angol- francia-német szakfelügyelő azzal, hogy gratulál az ösztöndijamhoz, amivel ősszel megyek Moszkvába, a Lomonoszov egyetemre. De ehhez sürgősen haza kell utaznom, beszerezni a szükséges iratokat; kapóra jött nekem ez. Igy legalább nem kell szégyenkezzek, magam előtt sem, hogy "csak miattad"... Egyébként az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a jó vacsora is csábít (itt a koliban valósággal ehetetlen a koszt), és nem utolsó sorban a melegvizű fürdő (itt csak hideg mosdó van) És te? 

Tulajdonképpen láthatnálak egy vacak, kis képernyőn... Most van időm, vonatindulásig. Kár volt ennyire rohannom.... De semmiképp sem akartam lekésni a vonatot (téged) Óriási vihar volt, bementünk a Dómba, ott végighallgattunk egy csodálatos orgonahangversenyt, aztán lementünk a SZabadtéri Szinpad alagsorába, az öltözőkbe (ahova funkcionálás közben úgy látszik sohase tudnék  behatolni) Nevess, de lent is arra gondoltam, hogy te is voltál itt. Láttalak is... lehettem akkor vagy 17 éves, a Virág teraszán ültem, te az Őzével bementék a belső terembe. Tornacipő volt rajtad, kék vászonnadrág és pulóver, az arcod napbarnitott, s a hajad az akkori divathoz képest meglehetősen hosszú. Látod, már akkor ennyire megfigyeltelek. Később, vagy néhány sévvel, azaz mr 5 éve, a régi Nemzeti portája előtt láttalak, miután a Martonnak Endrének átadtam egy üzenetet, s ezt már nem tudom pontosan, de azt hiszem, a Sinkovicsanak a csapóajtónál nekiszaladtam.

Aztán jött  - újabb négy év múlva - a z a szilveszteri hosszú-hosszú p i l l a n a t  . S akkor...Nos... nem találok magyarázatot még mindig. Miért épp a k k o r , miért nem előbb, vagy később, vagy s o h a ?!

Mert az a pillanat a t i e d is volt.

Még mindig hiszem. Ha sikerül elveszteni ezt a hitem, akkor vége is lesz ennek az egésznek..

Ma este megtudom, hogy miféle pillanatot idéztél te fel, akkor, 1969. január 2-án a szinapadon. AZ egy évvel ezelőttit, a "miénket", vagy csak Ennio és Iva végzetes találkozását. A gép előtt nem képzelődhetek. Megtiltom magamnak, Tárgyilagos leszek. Végre.

S azt hiszem, ez a mostani az utolsó hozzádirt levelem.

Mert érzem, nem hozzám fogsz szólni most.. azaz, ha most is "hozzám szólsz" - az "rossz", mert azt jelenti, hogy ott, akkor is, tulajdonképpen csak a szinpadi lényed beszélt. De ha most idegenebb leszel, s nem érnek el hozzám a szavaid, úgy mint akkor, amikor azt mondtad, felidézve Ivával való találkozásod pillanatának varázsát:

"Azóta szeretném felidézni azt a pillanatot, de sohase sikerült."

És a végén, kétségbeesett leszögezettségben: "
Várok, mert tudom, hogy van itt egy fűszál, figyel rám, és megérzi, hogy hivom."

Ha újra ú g y  mondod, nem engem hivtál.

De ha mégse... akkor nem menekülheszt többé , sem önmagad elől, se előlem...

pályáink -1969. junius 7

 Már olyan régen irtam neked! Nem mintha nem gondoltam volna rád... Csak rettenetesen el voltam foglalva. Tudod, év vége, érettségi... De épp azért irok épp ma, mert épp most érettségiztettem le egy fél osztályt. Az elsőt. Eltúlzom a jelentőségét? Lehet! De mindent, amit e l ő s z ö r   csinálunk, egy kicsit misztifikálunk, legalább is addig... És azért talán nem mindannapi dolog ez: ugyanabban a teremben, ahol (igaz, már nyolc éve) én érettségiztem, és azok között a tanárok között, akik engem vizsgáztattak,- a zöld asztal túlsó felén.  Egyáltalán nem lelkesít ez a fordulat. Ellenkezőleg. Arra is emlékeztet, hogy most már egyre kevesebb ilyen "első" élményem lesz, és egyre kevesebb i l l ú z i ó m  marad.  (Mert a megismerés szétrombolja) No mindegy. A fontos (ha valami is az) , hogy 3,9 átlagot értem el, s 11 "gyerekemből" 4 eggyel jobb jegyet kapott, mint szokott. 

De nem akarlak fárasztani az én dolgaimmal. S magamat sem. Elég volt. Pihenni akarok  most - rád gondolva. Hétfőn úgyis kezdődik az osztályozó konferencia, statisztikai kimutatás, bizonyitvány-, anyakönyvirás, évzáró ünnepély tartása - és aztán - egy röpke nyár után - az egész kezdődik előlről.....

De nem! Addig történnie kell valaminek. Mert nem birom továbbcsinálni minden perspektiva nélkül - ugyanazt... csak oroszt tanitani, órákon át csak oroszul beszélni, egy leegyszerűsitett, a gyerekek számára is érthető nyelven, s a végén, ha magyarul beszélhetnék, akkor is először oroszul jutnak eszembe a szavak.

Közben imádom a másik szakomat az i r o d a l m a t . És nem tanithatom, mert az iskola szükségletei mésok, Amikor elhelyezésem után kikérdezett effelől az a tanárom, akire emlékeztetsz, s megmondtam neki ezt, valósággal dühbe gurult,  s azt mondta. "Marhaság!" Mire megjegyeztem (sohasem kedveltem a nyelvgyakorlatokat) legalább igy begyakorlom a nyelvet.  "Marhaság"-  mondta még egyszer, még dühösebben, s aztán hozzátette, amit eltitkolt évekig: "olyan irodalmi érzékkel...."  Egyébként ez volt az utolsó szava . amit hozzám intézett... A jellemzésembe is azt irták:" fejlett irodalomszemlélettel rendelkezik" Vagy mindez már csak volt?

És süllyedek? Miközben "felépitem" a diákjaimat, szükségképpen lerombolom magamat?

Mégis csak magamról beszélek...De most akaratlanul is egy kicsit rólad. Ki kell  mondanom? amitől tartottál - s talán éppen azért - bekövetkezett. Már nem vagy a zeniteden. A "Naphosszat a fákon fiújaként a szerep lehetőségeinél jelentéktelenebb voltál - irják rólad, és önmagadat se érted el - mondom én.

De azért volt jónéhány megragadó pillanatod: a gyengédséged megnyilvánulásai a szeretve-gyűlölt, gyűlölve-szeretett anya iránt. A többi? Üresjárat.

Pwersze a fiúval már régebben megismerkedtem Marguerite Duras könyvéből. (mit kádban elkezdve olvasni, véletlenül meg is fürdettem) Téged képzeltelek a betűkből alkotott figura mögé, s amilyennek képzeltelek, az jobb Jacques volt nálad....

Hidd el, hogy tudnék segiteni neked a szakmádban is! - mint "irodalmár". (S legalább hasznosithatnám parlagon heverő "képességeimet.)

Megbeszélhetnénk a szerepeidet... Én közben tanitanék, ls tanulnék is - valami színházat - mindjuk tőled - s egy kis idő múlva tényleg beléphetnénk  együtt (kéz a kézben, mint barátok)  a nnak az álmobeli de valóséágos szinháznak az ajtaján. 

Ne hidd, hogy gyerekes elképzeléseim vannak a szinházról. Tudom, hogy oroszlánbarlang, telerakva tövisekkel, hogy borzalmas világ, de ugyanakkor csodálatosan szép is. És én tudnék élni értge. É r t e t e k.

Miért nem akarod bevallani, hogy neked is szükséged lenne rám?

Mit ahogy a Szinháztudományi Intézet sem...

Vagy te is megbuksz, mint ők?!

S a távolságtartásotok kegynek vegyem?

CSakhogy én ott, s annak szeretnék élni, ahol és akinek k e l l e k.

És épp azért szeretnék a szinháznak dolgozni, mert tudom, a "válság" kirobbanása előtt is sejtettem, hogy komoly bajok vannak a szinház elméleti "irányitása" körül, és azért szeretnék veled élni, mert érzem, hogy segitségre szorulsz

Most fárad vagyok, de hihetetlenül jó érzés, hogy a "gyerekeim"  remekül szerepeltek a vizsgán... hogy nem hiába dolgozta, velük, értük...

DE vége az iskolaévnek...

És ami marad - a magánéletem - az egyenló a magánnyal. Ott nincsenek gyerekeim... Senkim... Csak egy beteg anyám... akivel soha nem tudtam, tudom megértetni magam.

Lehet, hogy óriási tévedés az. hogy épp te lehetnél a  t á r s a m . De akkor is: s z é p  tévedés. S most már újra, és véglegesen talán - merem vállalni bárhol és bármikor. Előtted is, Erős vagyok. Most. Várom, hogy bizonyithassam, Neked. Érted.

Álom- 1969. május 6

 Most csak azért irok, mert tegnap óta történt valami - persze, gondolhatod már, csak a megszokott módon: álmomban - de túlságosan valószerű volt ez az álom, valóságosabb, mint minden , ami hozzádkapcsol. El kell mondanom neked. Figyelj:

Egy szállóban laktam, a szobámba áthallatszott az Elektra előadás s benne a te hangod is. 

..Mintha ott lett volna a szinház, ahol lakok... Aztán csend lett.. vége az előadásnak, s kimentem a portára, ott vártalak. S jöttél is. Az arcod másvolt, d e  csak T E lehettél...Valami "Jónapot"félét mormogtál nekem, mire eléd álltam s meglepő nyugalommal kijelentettem, hogy "egy kérésem van, szeretném igénybevenni az idejét - egyszer -, ha ráér."..Leültünk egy kis padra.  Nagyon komoly voltál. Nem beszéltünk, de olyan egyetértően ültünk egymás mellett. Aztán a portás átadott neked egy fél kenyeret, amiért jöhettél, s azzal visszafordultunk... A karod nyújtottad, s én belekapaszkodtam.  Igy mentünk, te közben beszéltél, -  a szüleidről,  gyerekkorodról - szomorúan - de én nem tudtam pontosan odafigyelni a szavaidra, pedig szerettem volna - de túlságosan lekötött együttes "képünk" tudata. Beléptünk a szinházajtón, s közben azt mondtad, s erre már tisztán emlékszem:

"SZeretném, ha barátok lennénk." - nagyon egyszerűen mondtad és meggyőzően.

"Én is, nagyon szeretném..." válaszoltam - s beléptünk...

-Aztán felébredtem.

S mit mondhatnék még, most?

Olyan egyszerű volt az egész és olyan t i s z t a..

Olyan jó volt belédkarolni, s olyan természetes s magától értetődő.

Nem volt közöttünk szó sem szerelemről és semmi "nagyról" vagy "mélyről".

Olyan e g y s z e r  ű  és n y i l v á n v a l ó  volt minden -- és megnyugtató - mindkettőnknek

De miért csak álom?!

Miért nem VALÓSÁG?!!

oly távol. s oly közel...1969. május 5, c

 De egyszer már, úgy tűnt: mindent elmondtunk egymásnak. Ezért is nevetséges közelednem hozzád, aki már rég bennem élsz. Csak az a baj, hogy én nem élek benned, mert ha úgy volna, te is keresnél, s akkor már találkoztunk volna, újra , véglegesen. de mit is tudhatsz te! Sejtelmed se lehet arról, hogy mennyire sok, sőt... Minden vagy nekem. Ha tudnád, nem is tűrhetnéd. Mindenféleképp változtatnod kellene a jelen helyzeten. Mert én mér nem tudok. Minél régebbi az az elfeledhetetlen "pillanat", annál jobban megkövesedik bennem, s annál inkább távolodom tőled, a valóságban, s közeledem az álmokban. Ha elérhető közelségben vagy Időben és Térben, egyszerre távolivá válsz, s én: valóságidegenné, s álmom túlságosan álomnak tűnik ahhoz, hogy a valóságba ültethetném.

Most is, amig irom ezt a levelet (persze kézzel), belerikolt az élet., az igazi: ülök a kertben, a padon, s a kútra jön a szomszéd fiatalasszony (valaha ő tanitott meg biciklizni) kisgyerekével, és ismét babát várva,,, boldogan, vidáman, s leül mellém: "Mit írsz?" "Csak úgy, írok" - mondom, s ő egy kicsit furcsán néz rám. de aztán elkezdünk beszélni mindenféle apróságról, jelentéktelen dolgokról, ami mégis sokkal inkább "élet", mint  "leveleim" világa. Aztán feljövök a lakásba, bekapcsolom a Rádiót, épp Berek Kati "szeretett és tisztelt kollégád"  beszél: "Azokat a darabokat szeretem, amik emberközeliek, tehát maiak." Az én történettelen történetemet biztosan nem találná annak,,, 

Szóval ezek az én "leveleim" már megirásuk pillanatában szembe kerülnek az igazi valósággal, álmok az álomban.

Az ötletet Saul Belowtól vettem, kinek Herzogja, miután felesége elhagyta, idegösszeroppanása egy tüneteként leveleket irkált, mindenkinek, ismeretleneknek, nagy embereknek (azt hiszem, Istennek) is. Persze mihelyt meggyógyult, . s ehhez talán levelei is hozzásegitették -, mert bennük mindig ledobhatott egy kis terhet, ami addig nyomasztotta - befejeződött a könyv.

Vajon én ezt a sem könyvnek sem levélsorozatnak nevezhető , pusztán önhasználatra szánt "fércmunkát" "meddig fogom irni?! A furcsa az, hogy a súly nem csökken, hanem minden levél megirásával egyre nő, bennem. Én "akarattal" "betegitettem" meg magamat.  Csakhogy már nem tudok "kigyógyulni" csak akarattal. Elvesztettem az akaratomat magam fölött. Elvesztem benned... Miközben téged kerestelek, már magamat sem találom...

...De azért... nem is tudom, hogy rossz-e ez?  Hogy igy álmodom: hogy v a n  valakim, és még s i n c s. hogy úgy van, hogy nincs. Épp a Berek, akinek józan, tárgyilagos szavai az előbb egy kicsit lehűtöttek, most úgy beszélt József Attiláról - felidézve a tévében tett csodálatos vallomását - ahogy csak a Szerelméről szólhatna az ember... az elfogódottság hangján, keresve a szavakat: "nagyon közeli hozzám... sorsa hasonlít az enyémhez... életem hozzákapcsolódik gyerekkoromtól - most már tudom - halálomig"

Hát akkor miért is szégyellném, miért ne vállalhatnám, harsogó napsütésben is, a tomboló élet tényei között is: hogy ... szeretlek téged, aki -szerencsére - élsz, s akit nagy művésznek tartalak, és igen: "hozzám közelinek"

A szavakon semmi sem múlik.

"Szeretlek" "Szerelmes vagyok beléd" Ez mind marhaság. A szó itt már kevés.  Üresen kong és hazudik is.  - Más kellene, mint a szó.. Te kellenél, de nem csak a hangod, nem csak a képed szürke-feketén - hanem a lélekzeted, a szemed szine, az érintésed... hús-vér valóságid i s. - amig v a g y, amig V AGYUNK.

az ember... 1969 május 5/b

A Latinovits talán jobb nálad, s őt is láttam, életben, s mi több, ő is észrevett, s lergalább olyan rejtélyesen sőt megrázóbban...És mégis, ha ő megjelenik a képernyőn, most épp a TV jelentiben - feldob a hir, hogy szerződteti a Vig, nézem, ahogy beszél, megállapitom magamban , hogy szép férfi, hallgatom, amit mond (Kár, hogy szájzárral beszél, de  kitűnően hangsúlyoz.) A szemeibe belefeledkezem.  Milyen szuggesztiv a tekintete! S ez minden. Nincs semmi megmagyarázhatatlan "plussz"... mint mikor téged látlak.

Mit szeretek benned annyira? AZ EMBERT? De akkor is, miért épp téged?! Ha a Latinovitsban van valami emberfelettiség, akkor te inkább "emberalatti" vagy. Nehogy félreérts s, ez nem értékitélet, de van benned valami hidegség, ami emberidegen...De tulajdonképpen egyikőtök sem igazán "emberi" (ha ő személyesen elégedetlen is embersége jelenlegi fokával) Amikor ő megjelenik, minden idegszálammal figyelnem kell rá... De, látom a Madách kamara előtt, véletlenül ő is épp rám néz, - miközben beszél valakivel -, üresen, s én is teljesen üres maradok belül, csak éppen tudomásul veszem...,

De amikor te jössz... magam is megváltozom. Más vagyok, egészen más...És te? Nem tudom, milyen...Csak azt, hogy mindig szeretnélek látni...melletted, veled, benned élni.  Hogy miért? Nem tudom! DE harcolni sem tudok ellene, s tenni sem érte. Csak v a n ez az elemezhetetlen valami, ami nem hagy nyugodni, s ami kizárólagosan hozzád köt. Neked kellene segíteni. Ha tudnád... Ugye nem is sejted? Csak én hiszem, hogy nyilvánvaló, hogy mindenki tudja, mert nem lehet másképp. S még te sem tudod, akire tartozik, akinek szól... Azaz ...Egyszer már megirtam neked, hogy kijózanodjak (igaz, elhallagatva a voltaképpeni igazságot) De gte nem válaszoltál...  Aztán beteg lettél, s ez nagyon közel vitt hozzád, mert együttéreztem vele.. s azóta, hogy újra láttalak, már kitörölhetetlenül belémvésődtél. Kerestelek is,s de nem találtam rád (pedig egyszer a szinpadról őgy tűnt, hogy "hivsz") AZóta elbizonytalanodtam.. S most nem etudok mit kezdeni magammal... Veled.

Senki más nem érdekel. CSak te.

Tudom, persze, hogy tudom: őrültség

De miért ne lehetne igaz és jó is egy őrültség, mindkettőnknek?!

Jaj, csak felelhetnél! Csak bátrabb lennék! Merném, tudnám eléd is tárni ezeket a kérdéseket, szemtől-szembe.

Kedves Roch felügyelő! 1969 május 5 /a

 "Kedves Roch felügyelő" (A "Szájkosárból") !

Hogy miért Juan szerepét adtam annak a szinésznek, aki végül is önt keltette életre, - magam sem értem. Azt hiszem, hogy én azt az embert egy kicsit félreismertem: bonyolultabbnak, rejtélyesebbnek, szenvedőbbnek hittem - lehet, hogy csak korábbi szerepei miatt.- pedig tulajdonképpen nagyon jó rendőrfelügyelő az illető, remek megfigyelő, kihez az összehúzott, fürkésző szemek még jobban is illenek, mint a kerekre tágitott, szikrázó csodálkozás. Maguk szépen összetalálkoztak tegnap. "

De én sohase fogok veled?!!

Te, százarcú Titkom. 

Vagy csak igy, képernyőn, s mindig-másnak?!

És mégis - nevess ki; de örülök annak, hogy más voltál, hogy jó voltál. Örülök, mert ha te bújócskázol is, s elrejted magad előlem, de ugyanakkor bizonyitod, s mindenki előtt, hogy színész s igenis nagy színészs vagy, ha néha kételyeid is támadnak pályád igazságában (mert biztos vannak, az egyik "rendőrfelügyelői" pillantásod túlságosan szinészi, sőt kálmángyörgyi volt, amikor Luisa megállapitotta, hogy "elég kellemetlen a mestersége felügyelő úr, nem gondolja?" - s te fájdalmasan cinikus, fanyar mosollyal válaszoltál, sokatmondóbban a kisérő szavaknál: "Bizony nagyon kellemetlen... olykor-olykor..." Tiszta szivvel drukkoltam és örültem neked. Örültem, hogy nem csak a Básti és a Sulyok, hanem a Kálmán is nagyon jó volt...Mert elég vacak a mostani évadod. A játékos nem vált be, a Kegyelmes úr nem hiszem, hogy kielégít,a rég Quentint meg már biztos unod. Tudod.. az én tanévem is elég vacak... De azt hiszem, ehhez a te hiányod is hozzájárult. Nem tudok nem gondolni rád. Pedig jobban tenném, ha csak a közelgő s első érettségiztetésemre gondolnék...de az van, hogy megpróbálom, mint tegnap is, megjátszani, hogy nem érdekelsz, nem sikerül. (Úgy látszik, mégiscsak igaza lehetett a Sulyoknak, amikor kirúgott a felvételin) mert: belépsz, megjelensz a képernyős, s itt a szobámban vagy már, és egyszerre megsűrűsödik körülöttem a levegő, pezsegni kezd, és azon kapom magam, hogy a komor darab kellős közepén, a legdrámaibb pillanatokban, mosolygok - örülök a rendőrfőnöknek azaz neked. Aztán meg a harmadik s egyben utolsó jelenésedkor már elszomorodom, hiába csökkent a feszültség a megoldással - mert tudom, hogy nem soká eltűnsz, s a "viszontlátásra" csak egy üres köszönés, aminek valóságos tartalma a darabban nincs is, mert elfogyott a szereped, s ez azt jelenti, hogy egy ideig megint nem látlak.

Hú, de unalmas vagyok! Mindig ugyanazt ismétlem, csak egy kicsit másképp...De ha egyszer nem történik semmi új,s s a "régit" nem tudom kitörölni.. Tudod -hihetetlen-, de  - nem csak rossz szinészi képességeim miatt nem tudom megjátszani a közönyöm, irántad. - Amikor beléptélazon a kellékajtón, hiába volt rajtad maszk, (a szakáll, bajusz, ami egyébként nagyon jól áll) mintha valami egész közeli ismerősöm, hozzátartozóm jött volna be, az idegenek közé; pedig a Sulyokkal volt már az előbb is emlitett "személyes kontaktusom", az a bizonyos sorsdöntő kirugás, a Bástival egy társaságban voltam (a "vágóhidak Szent Johannája" bemutatójának északáján , azután, mikor te hirtelen eltűntél az üvegajtő mögül, hiába hivtak a barátaid - akik közül, mellesleg egyet szintén jól ismerek.) S mégis te vagy az, aki megmagyarázhatatlanul "több, mint ismerős" vagy nekem. Már elemezném is, realista módon, kivülről szemlélve magam, az érzéseimet, de mindez csak kisérlet marad. Mi hat rám belőled olyan megmagyarázhatatlan vonzással? Nem tudom... A SZINÉSZ? De akkor miért pont te?!

És én? 1969 április 26/e

 És érdekelne is, minek tartanál e levelek elolvasása után. Hülyének? Ez a szó újabban gyakran előbukkan, önjellemzésemül. S  nem véletlenül. Mert tényleg: szerintem hülye vagyok. De a hülyeséget csak itt - "nálad" - tombolom ki. Mivelhogy te manifesztáltad. Ez igy igazságos. Nem? Úgyhogy joggal tarthatsz is teljesen hülyének.  (Maga a jelző tulajdonképpen nem is degradáló, erről talán te is igy vélekedsz(?))

A múltkor azt mondtam, azért irok, hogy hallgatni tudjak. Hát most azt is mondhatom, hogy azért vagyok hülye, itt, hogy másutt normális lehessek, legalább is annyira, amennyire az én józan pályám ezt megkivánja. Mindenesetre erőfeszitésembe kerül, mert maga a pedagógusság is veszélyezteti a normalitást; miközben igényli, aláássa. .. Vagy ez másutt is igy van?

Te, aki több hónapot töltesz el örültek mezébe bújva, kivül-belül - jól tudhatod. egyébként, ha megtudnám, hogy beléd is vándorolt valami belőlük, mint ahogy feltételezem - talán még jobban szeretnélek. És ha tudnám valóban s teljes bizonyossággal , hogy amikor megláttál, te is - akár a Démon - , újra hinni és szeretni, és újjászületni vágytál , s ha hinni tudnám, hogy az a kimondhatatlan nyugtalanság, ami feléd űz, azóta is, belőled jött, tudatosan, hozzám, hivó jelként, aminek (nem szinpadi, illuzió-) megismétlésére azóta is várok --- és ha egyszer mégis eljönnél csak nekem, én nem is kérdezném "ki vagy", mert már régóta értelek és érezlek, ha jönnél, és kérnél, hogy szeresselek, jobban szeretnéle, mint várhatnád - mégha tudva tudnám, hogy a te csókod is Méreg.

KI VAGY? 1969. ápr 26 /d

 "KI vagy?" Tudod-e? Én sejtem: csupa ellentmondásötvözet, amiben a rossz is jó. - ha megértik; s azért vagy művész, mert meg is tudod értetni magad , elhitetsz mindent, amit játszol (általában) . Igen: a rossz is jó benned. - akár a Démonban, hiszen minden viszonylagos, s mint ahogy te is mondtad, maga Lucifer is (ki a Démon rokona) örök tagadásával, elégedetlenségével, lenditő erőt képvisel., tehát az emberiség fejlődése szempontjából hasznos, azaz: jó. S a Démon? S te? Hogy ne lenne az, aki szenved attól, milyen, s Más akar lenni... s hogy ne lenne az, többszörösen is, aki mindezt tolmácsolja, elhiteti, s úgy, hogy érezteti egy romantikus történet realitását is, s már-már modern tartalmakat tud közvetiteni általa. Csak azt nem értem, hogy miért csak a "tolmács"ra gondolok, mikor hallom valóba bűvös hangját:

"Elhoztam legelső földi szenvedésem,

 feledve régi énemet."

"Úgy fáj nekem, hogy messze vagy"

"Meg tudnál-e érteni,  milyen

keserves mindig magamban?"

"Szeretlek"

"Tanum a szent találkozás"

s miért hiszem, hogy mindez nekem szól... (persze nem szó szerint, de a te hangod már annyira bennem él, hogy másképp nem is lehet; csak nekem szólhat. Kicsit túlzok. Ez lehet , hogy lermontovi hatás. De egyébként meggyőződésem, hogy általában az emberek sokkal mélyebben éreznek, mint ahogy azt kimutatni merik. Én legalább magamhoz, s itt a levelekben - mely tulajdonképpen csalás - őszinte vagyok - hozzád is. Vagy ez az őszinteség nem is mindig erény? én mondtam az előbb: minden, a jó s a rossz is, viszonylagos. Nem biztos, hogy csak használnék azzal, hogy ha mindezt - amit őszinteségi rohamaimban - kontroll nélkül kiírtam magamból - átadnám neked. Például magamnak, azt hiszem, ártanék. De tegyük fel, hogy ezzel nem törődöm. De te! Ha elolvasnád, már ezzel is rengeteg időd veszne el, ami ugyebár érték, különösen egy olyan elfoglalt embernek, akit nem lehet szinházak , TV, (avagy büffék és presszók?)  között megtalálni - azután az is lehet, hogy bosszantó lenne a számára az a kép, amit festegetek rólad, mert vagy hazugságnak vélnéd, vagy sejtenéd, hogy van benne valami igazság, de az számodra nem-tetsző... vagy már maga a tegezés is felháborítana.,, vagy ... ezer okot találhatnék a rosszallásodra - pedig hidd el, csupa jószándék vezet, amikor neked irok. Most te lettél, akinek érdemes (hisz előre tudom, hogy nem válaszolsz, és mégis megérthetsz, mert a  "hallgatás - beleegyezés".)

 De azért egy kicsit már unom, hogy nem szólsz valóban, csak nekem,

1969 ápr 26./ c

 Hm. Van egy ismerős, kedves házaspár, akikhez rendszeresen el-eljárok, ha Pesten vagyok, s akik "olyan gyereküknek tekintenek, akivel nem törődnek" (mint mondták.), s akik közül a férfit te is ismered. Hát ők elég jól ismernek engem, s hogyhogynem, anélkül, hogy elárultalak volna, kitaláltak. A nő azt mondta, hogy őrültség, butaság, kinőhettem volna az efféle rajongásokból, amiken már a tanitványaim is túlvannak. Persze én tiltakoztam, hogy ez nem az, több, s különben is egész más, tizennégy éves koromban én is rajongtam Gerard Philippért, meg is sirattam, de őt csak a vásznon láttam, téged viszont életben is, s ennyire közel (s mutattam az egy métert), s te is láttál. Mire kijelentette, hogy ez nem egy "kapcsolat". Ez semmi... Nos, mit szólsz, eme "kivülálló" objektiv véleményéhez? A bácsi sem "megértőbb"..  Folyton azzal bosszant, ha náluk vagyok, hogy "Láttam délelőtt a K-t" . Érdekes: mindig lát! S ezért irtó dühös vagyok rá. De nem dühithet "csak úgy"! Megigértettem vele, hogy bemutat. (hogy "kiábránduljak" hazudtam, hisz akármilyen vagy, úgyse tudnék...) Nem nagyon tetszett neki az ötlet -hogy őszinte legyek: nekem se - de aztán abban maradtunk, hogy legközelebb, ha feljövök Pestre, s előre meg is irom az idejét, majd megtervezi. Brrr, de utálom a bemutatásokat! Te is? Hát persze, számodra egész mást jelenthet, mert téged az országban mindenki ismer. Igy aztán csakis nevetséges lehet az egész effajta "megismerkedés". De milyen nevetséges! Ennél csak az nevetségesebb, hogy még soha nem beszéltünk egymással, pedig már huszonegyedik oldalt  kopogom le neked. Én ismerlek... s lehet, hogy te is egy kicsit. De az is lehet, hogy elfelejtettél, vagy nem is volt kit elfelejtened? (Egyáltalán, le lehet látni arra a homályos nézőtérre a ti szinpadi rivaldafényetekből? ! Hát nem képtelenség azt hinni, hogy felismertél a sok közül egyetlen "fűszálat, aki figyel rád és megérti, hogy hivod"? mert csak erre várt.; és mégse mert menni, mert a függönyösszecsapódás után hihetetlennek tűnt az egész... Áh! Bele fogok hülyülni, teljesen!  Ha igy megy tovább.  Szóval e z é r t  akarom "hivatalosan" bemutattatni magam; hogy ez a nem-társadalmi, vélt-álmodott "nem- kapcsolatunk" szembesüljön a rideg, merev szabályokba szublimált valósággal. Radikális lesz ez a "megoldás", de legalább ellensúlyozza - gyorsaságával - ezt a lebegő álom-hintát. De azért nem szivesen fogok élni ezzel a lehetőséggel. De csak ez maradt.! - Egyébként lehet, hogy neked "köszönhetem" azt is, hogy a nagybátyám még mindig  nem válaszolt legutóbbi levelemre, pedig  mostanában soron kivül is irt. .. teletömtem a fejét már Pesten is veled - s mint azt hiszem minden kicsit hiú művészember, nehezen tudja elviselni, ha rajta kivül valaki mást dicsőitenek, s főleg a szemébe' , s most még a levelemben is beszámoltam arról, hogy nem tudok "kigyógyulni" belőled, s a "játékosodról" áradoztam. (persze nem feltárva a köztetek érzett hasonlóságot, csak hozzád merek ennyire őszinte lenni!), még azt is megjegyeztem, hogy bizonyára únja a témát, de ez "bűntetés", amiért nem tette lehetővé, pedig módjában állt volna, hogy beszéljek veled, mit "azóta se tudok megbocsátani". Hát ilyet talán mégsem kellett volna irnom, neki - aki majdnem-apám...Remek a humorérzéke, de csak akkor, ha ő nincs benne a "vicc"ben, s igy, lehet, hogy komolyan vette. Jól nézek én ki veled,  Démonom! A különbség csak az, hogy a te "bűvös szavaid"  mindenkinek szólnak, nem csak Tamarának, nem csak nekem. 

1969. ápr. 26. b

 ... most jut eszembe, ez is a vágyad egy interjú szerint, hogy benned szülessen újjá az iró igéje. Meg lehetsz elégedve. Ezúttal megtörtént, Kár, hogy nem mondhatom el neked, úgy hogy halld is. (Talán szükséged is lenne egy kis dicséretre - mostanában nem halmoznak el vele, s jó szerepekkel sem. Sajnos! Csak nehogy azt hidd, hogy esel. Mert ha kezded hinni, azaz ha kezdesz nem hinni magadban, be is fog következni - ha ugyan nem történt már meg. -- Az igazság az, hogy én már rég felfedeztem benned a kiábrándultságot, és sajnálom, hogy nem lehettem ott azon a beszélgetésen, amit a nagybátyámmal (is?) folytattál tavaly télen , s miből ő is kénytelen volt kihallani azt, amit egyszer nyáron a balatoni lényedből nem akart "kilátni" - hiába mondtam neki -, mikor kedvenc szinészeimről beszéltem, az Adria partján, hogy van egy rejtett, kétségekkel teli, mögöttes énes, s talán az az igazi. Ha akkor ott vagyok, tán hazudtam is volna neked, nem vigaszként, csak hogy megmentselek.! S az csak másodlagos, hogy ezzel magamat is megmenthettem volna, a hasznosságom tudata révén. DE igy? Most? Több mint egy év után...? Nem merek látható módon közeledni hozzád, mert félek, nem attól hogy örökre elveszitelek, mert ezzel csak egy álmot veszitenék el, de félek, hogy egy álomból kilépő segiteni akarás hatalmasakat bukna a valóságban, mint az a bizonyos albatrosz... Ha csak egy kis jelet adnál! Hívó jelet... Néha teljesen józan fejjel végiggondolom ezt az egészet, próbálva belehelyezkedni a te helyedbe. És akárhogy is....t u d o m, hogy volt valami b e n n e d  is , belőlem. De az a valami lehet, hogy mégis csak az én eseménytelen életemben tűnik soknak., s a tiedben elenyészett, talán széthullott azonnal, olyan kis darabokra, hogy semmi sem maradt belőle. Mi ez az egész? MInden csak más dologgal mérhető. De a te és én itt elválaszthatatlanok. Hogy is tudnám lemérni a te igazi vagy vélt érzéseid súlyát, ha csak abból a hatásból ismerem, amit belőlem kiváltott. Ugyanoda jutok, ahonnan elindultam. Valami kettőnkön kivüliség kellene!

1969. április 26

 A Démon... Lermontov... Te és ő. .. (a régi) Különös összefüggések,...azonosságok.. kapcsolatok...melyeket csak én tudok. Mert ez is csak bennem van. 

De azért - most már úgysem tudok mást tenni -  vallok neked:

"Őt" is talán ugyanúgy az irodalomért szerettem meg , mint téged. .. csak nálad mindehhez még járult a Szinház is, s a film. Talán az én igazi szerelmem nem is nektek , hanem a Művészetnek szól, melynek Birodalmából ki vagyok zárva, s ahova mégis szeretnék belépni. - már kezdettől fogva. De sehogyse sikerül, véditek; ti, akik benne éltek, pedig hasonlóbb vagyok hozzátok, mint azokhoz, akik között élek. És ez a legrosszabb: nem tartozni se ide, se oda. Ezek, itt, odakapcsolnak,  azok (ti)nem fogadtok be. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy mégis elmúltam 20 éves, hiába mondta nekem egyszer "ő",  hogy azoknál, akik nem "szőkék és kékszeműek", sokig tart a húszévesség... Úgy látszik, mégis felnőttem, mint Tonio Kröger is, s talán én sem vagyok már más, - bármennyire is irtózom tőle -, mint egy "polgár, aki eltévedt a művészetben". Talán... Nem tudom... Csak azt, hogy elviselhetetlen az élet igy, két világ közt lebegve. És mégis.. maga az élet gyönyörű! Csodálatos, mit a művészet. Ma sütött a Nap végre, és a strandon nem gondoltam semmire (rád sem), csak éreztem, hogy jó é l n i , újra élni. - Mert az,amit egy ideje csinálgatok, csak az élet rossz imitációja... álom.  Most talán majd sikerül felébrednem a napsütéstől, az nem tűri a homályt. Ki kellene józanodnom tőle. Igy is lenne, ha igazán akarnám. De tán nem is nagyon akarom, mert végső soron az, ami SZép  ebben az akár életnek akár álomnak nevezett Csodában (s akkor is ha nem süt a Nap!) , az a művészetnek köszönhető, annak a művészetnek, a it újra és újra élvezek, és sokszor általad. Megszoktam mér azt is, hogy el- és sokszor újraolvasom azokat a műveket, amikben te is játszol.  Igy aztán még nyugtathatom is magamat azzal, hogy nem is teljesen értéktelen, semmibehulló az az idő, amit rád pazarolok - mert te is amit előadsz tulajdonképpen, legalább is, az adás idején, elválaszthatatlanok, Persze igy aztán újra és újra.. és s o h a (?) nem dönthetem el, kinek szól a csodálat. Most sem tudom, hogy csütörtökön, a rádió közvetitette "Démon"-ban kit is éltem át igazán: az álmodozó, magányos, pesszimista Lermontovot, s talán "őt" is, aki feltárta előttem (még az egyetemen) költészetének mélyvizű sodrát, s aki rávezetett arra, hogy verseit érteni és é r e z n i  kell, és csodálni bennük az emberi gondolat és érzelem végtelen és fenséges voltát... és persze letagadhatatlanul téged is, a mindig más alakba bújót, s mégis ugynazt. Vagy megint hib át követtem el, s azonositottalak a szereppel, a Démonnal?!S mi több, átéltem Tamara sorsát. Hihetetlenül tisztán és élesen állt össze bennem az egész... És ezt csak neked köszünhegtem. Mert amit kötelező olvasmánynak olvastam, s szigorlaton tételként feleltem, mint valami holt anyagot, a te szavaidtól, hangodtól vált maivá, érthetővé, te adtál neki é l e t e t 

(el nem küldött levelek) folytatom...1969. április

 1969. ápr 19/ 4

Ugye unod már? Azt hiszed, hogy teljesen hülye vagyok, egy őrült... Hihetnéd is, joggal, de nem hihetsz semmit, mert nem is tudsz rólam. Vagy csak egy kis töredéket. Ha tudnád... nem tűrhetnéd, valamit tenned kellene.

Egyébként rólad is azt tartják, hogy teljesen "őrült" vagy: türelmetlen, nyugtalan, aki ha megrendel valamit, nem tudja kivárni,... elrohan... Hova? Miért? ? Egyszer igazán összeszaladhatnánk!

Persze, egyszer már megmondtad, (álmomban) "igy menekülsz a menekülés elől".Egyszer igazán összeszaladhatnánk!(a  valóságban)

Lefékezhetnénk egymást... aztán továbbmennénk...vagy - ha úgy akarnánk-,  örökre együttmaradnánk.

De - mindképp - találkoznunk kellene már. végre valahára! Csakhogy ezt neked is akarni kellene!  Mert én, láthatod: sikertelen, gyáva ember lettem, azaz maradtam, aki nem tudja elviselni a kudarcokat. .. Már nem merek kockáztatni. Most már túl sokat vesztenék. Többet, mint egy álmot.  M i n d e n t ! Ezt nem tudom most már megmagyarázni. Itt kevés a szó. Nekem mondta valamikor valaki:"ezt érezni kell a másiknak is, ha te nem érzed, sajnálom." - Én nem értettem meg... Lehet, hogy ez most büntetés is, tőled...talán megérdemelten.. és téged nem is lehet hibáztatni miatta, mert nem  - avagyok neked, csak te nekem. - annál inkább, most már talán örökké.

 Újra várlak - a tévében. Juan leszel? Már elolvastalak a "SZájkosárban" Ha az én "titkom " nem is olyan súlyos, mint a dráma hőseié, belőle mégis megértheted, hogy miért muszáj b e s z é l n e m, ha csak ilyen formában is: cél, funkció nélkül. Hogy is hihettem, ha csak kicsit is, hogy majd megmutatom neked...Sose lesz hozzá bátorságom.  Meg aztán: szégyellném is. Mert szemtől szembe senkivel , sohase tudnék ennyire őszinte és bizalmas lenni. Csak ha tudnám, biztosan, hogy a másik is ugyanúgy vagy még jobban...

Önző vagyok?  Lehet. - De az biztos, hogy téged nagyon szeretlek. S látod, még "igy" is. - anélkül , hogy tudnám, hogy t e is. ..Sőt, majdhogynem abban kellene biztosnak lennem, hogy "NEM2et mondasz rám, illetve ami még ennál is kevesebb, hogy nem mondasz semmit...

A paradox az, hogy te hallgatsz, s a szavaid mégis folyton eljutnak hozzám, én meg hiába beszélek, csak neked, nem hallhatod. 

És épp ezért irok, hogy tudjak hallgatni.