Litera | Az irodalmi portál

Litera Az irodalmi portál

Litera | Az irodalmi portál

Litera Az irodalmi portál

most: lányom a tévében

azt hiszem ide kell importálnom a freeblogom, ( http://lineas.freeblog.hu/) legalább is, mikor videot akarok beilleszteni- mert ott ez nem kompatililis
úgyhogy egyelőre legalább mellékleteként itt az ott hiányzót
költészetnap, JAK bemutatkozás (ImPulzusról - ifjú krtikusok, egy másikkal van a vtévében is jelen ) - és a JAK tanulmányi napok, amiket lyányom szervez épp mostanság hét végére a PIMbe, főleg ezért ment be a tévébe, de erre már nem jutott idő:






Érdekes összefüggésként az én régi naplóm régi énjével inkább csak a a kontraszt? én Pestre vágytam (a művészetek, a szellem fővárosába) vidéki tanárságomból. Lyányomnak ez, most megadatott. (De én már egész másképp vélekedek erről az egész kérdésről - mint ahogy valószínű ő is másképp fog 50 év múlva?)
Ja és én -bár nem néztem ki rosszul huszonévesen- azért közelse voltam ilyen szép, és talán ilyen okos sem ...
(ja és ő már férjnél erre a "korra" (sőt 2.szor is ), én meg... m ajd egy évtized múlva...)

metanoia

A jelenlegi -napiblogomon (http://lineas.freeblog.hu) képtelen vagyok egy diavetitést letölteni, itt: minthogy azt tanácsolták, probáljam meg máshol - itt próbálkozom, blogspoton!

Minthogy az itteni blogom ("akkorsmost" - eredetileg - igy ideje is , hogy megszólaljon benne a jelen is, bár ez is kicsit közelmúlt azaz 2008. szeptember) - de a téma nagyon is idevág, ez is szinház.... méghozzá a Metanoia, és lányom "szereplése".... (bár ő nemigen szeret blogjaimban is "szerepelni" - (de már megszokhatta....) (mondtam is, amig ő nem csinál blogot vagy honlapot magának -addig kénytelen elviselni ...:) (de valószinű épp a sok egyéb ténykedésétől, sokféle s számos publikálásaitól nem jut hozzá, illetve semmiféle (ön)reklámnak nem hive. Jól is teszi, de én sem azért teszem..., hanem mert fontosnak tartom "magasabb szempontból" is, amiket csinál...:

Makó, 1967. április 16. Vasárnap

Egy felejthetetlen élményről kellene beszámolnom; de nem is értem, miérta vak papírnak, ami nem kerül senkinek a kezébe, miért nem annak, akinek köszönhetem. - Megpróbáljam? Gyerekessség lenne?

"Tisztelt Művész Úr!

Ha (méltó) hű akarnék lenni az Ön által nyújtott és tolmácsolt élményhez, amiben a napokban Szegeden, Az auditorium maximumban részem volt, akkor csak annyit szabadna írnom: "köszönöm".... Vagy talán ennyit sem.

Nem voltam (ebben) egyedül, hiszen az egész terem lenyűgözve hallgatta; lélegzetfojtva, figyelő, feszült csöndben. Ez válasz volt és ünneplés, és azt hiszem, legalább annyira, minta tapsorkán (amit olyan i g a z szerénységgel fogadott.)

Mégis muszáj k ü l ö n is megköszönnöm!

El kell mondanom. Ki kell fejeznem valami módon, hogy mit jelentett az a néhány óra...

S miért ne annak, akinek elsősorban köszönhetem?

Mert a művek közül sokat ismertem. S mégis így: ebben az összeállításban és tolmácsolásban - egészen mások voltak! Kiléptek önmagukból, és legigazibb valóságukban jutottak el hozzám,... belém. Köszönöm.

S nem csak a gondolatok közvetítését, azt a tudatot és érzést (felfedezést), ami engem is mássá tett kicsit, hogy mégis nagyszerű embernek lenni - annak ellenére , hogy korunk meglehetősen aggasztó. Az előadó est egyáltalán nem leplezte ezt! - A második rész végén "nem bírtam tovább" - leborultam a padra; a Hetedik ecloga után.(Úgy éreztem, mintha apám halálát akkor éltem volna át legteljesebben, őt akit soha sem láttam, ott láttam a táborlakók közt...) És azután mégis...

az egész est önmagában egy határozott "igen" volt. Nehezen kivívott, a tagadás tagadásának igen-je. ... És egy "csoda" is volt - de szemfényvesztés nélküli... Emberi csoda, az ember csodája.

Ahhoz a nemes, magasrendű egyszerűséghez és közvetlenséghez - az elragadtatottság reakciója talán nem is méltó! Ezért is olyan nehéz írni arról a szinte elemezhetetlen hatásról, amit kiváltott, mint előadóművész, s mint ember! Igen, mint Ember.

(Magamban ezt még az előadás alatt fogalmaztam meg, amikor még nem olvastam az Új Irásban megjelent nyilatkozatát.)

Nem csak a versek élménye töltött be, hanem egy másik is, egy időhöz, helyhez kötöttebb, és mégis maradandó:

valaki áll egy emelvényen (ahol számtalanszor hallgattam tanáraimat - de ez egyszer sem jut akkor szembe) s mi a tömött sorokban, szorongva figyeljük-hallgatjuk őt. most dadognom kell, úgy ahogy Fellini Gidoja tette: ...mert mi... együtt...

Igen. Ezt éreztem az egész est alatt, ezt a kimond(hat)atlan emberi összetartozást. S hogy mégis csodálatos - ha nehéz is - embernek lenni! és Embernek kell lenni.

Soha nem írtam még "ilyen" levelet. Azt hiszem, nem is fogok. De azt hiszem ilyen intenzív, összetett, felrázó élményben sem volt még részem. De ha volt is, azt soha sem csak egy élő embernek köszönhettem. Ezt igen! És a műsor sokkal több is volt, mint az előadott művek összege.

S azt a többletet, ami nehezen elemezhető szavakkal, köszönöm, Önnek. Tisztelettel (aláiráskét a teljes nevem)

El kell küldenem, ugye? Kérdezem magamtól. És most nem is tudom, elküldtem-e. (muszáj volt megírnom, muszáj volt rajonganom, de ambivalensen viszonyultam saját rajongásaimhoz is...)

A nagybátyámnak is írtam, a kor hangulata, iránya sehogy sem tetszik neki, levert. A M. előadóesttel válaszoltam neki:

Úgy látszik, valóban nem olyan egyszerű az, olyanvalakinek írni, akit az ember igazán szeret.". T. i. a megszólítás után megállt a toll a kezemben. Igaz, én úgy képzeltem, hogy mi majd, amikor felnőtt leszek én is, - most már az vagyok! - úgy fogunk levelezni, kötetlenül, mintha beszélgetnénk. Hát nem sikerült. Nem kezdhetnénk el még most?

Laci bácsi ír: komoly dolgokról, tartalmasan, mégis beszélgetve. Én össze-vissza szoktam írni, ami eszembe jut, amit írnom kell, kivetítem azt, ami bennem van, s egy hülye, kusza monológ lesz belőle. Mit csináljak?

Tomboltam jókedvemben, amikor megtudtam, hogy levelem jött Laci b-tól, szaladtam hazáig. Aztán, fokozatosan elkomorult az arcom; a levéltől, hogy Laci bácsi, aki engem mindig fel szokott rázni a spleenből, elkeseredéseimből, most sokkal kiábrándultabb, mint én szoktam lenni - rossz hangulatból... A világ valóban aggasztó és kóros is, de én azt hiszem, mégsem szabad feladni a hitet a jóban, szépben... Most ez szólamnak hangzik, de nálam valóban megszenvedett és őszinte ez a pesszimizmust is magábafoglaló optimizmus. Remélem, nyáron sokmindent lesz alkalmunk megbeszélni, megvitatni. Levélben nehéz... művészet válsága talán nem közvetlen tükrözője a korának.Én szeretném és akarom hinni, hogy ez a "káosz" és "zűrzavar" valami új reneszánsznak lesz a kezdete, valami soha nem volt rendnek. EZ a fejlődés törvénye is. És inkább ebben hiszek, mint a teljes megsemmisülésben. nekem is gyakran és nagyon fáj a fejem XX. századunktól. De sok csodálatraméltót is találok benne. (Pl. miközben írom a levelem, Juliette Greco hangversenyét hallgatom a rádióból, tegnap franciaórán voltam, hol a "tanárunk" a lemezjátszó..

(folyt. köv. - csak kicsit unom...:)

A napokban Szegeden voltam, szakmai továbbképzésen. ott tudtam meg, hogy az Egyetemen előadóest lesz. M. L.-é. S a címe: "A xx.század". Bent maradtam, protekcióval tudtam csak jegyet szerezni. Az auditorium maximum tömve volt, álltak, ablakpárkányon, lépcsőn, ült a közönség, főleg egyetemisták. A pódium egy kis emelvény, fekete a háttér, s előtte egy fekete pulpitus. És megjelenik egy ember... és csodát csinál, minden szemfényvesztés nélkül, e m b e r i csodát. Megidézi - versek, prózarészletek különleges összeállításával - korunkat, ezt a furcsa, ellentmondásos, örömöket és fájdalmakat hurcoló XX.századot. S meggyőz. Amíg ott ültem, betöltött az az érzés és tudat, hogy mégis nagyszerű és szép élni, emberként élni. Nehezen megvívott "igen" volt ez, a tagadás tagadása... Valami csodálatosan emberi és szép volt.

Engem felrázott. És soskban választ adott a kérdéseimre, nem is csak a művek tolmácsolása, inkább az a mély humanitás, ami az egész estet betöltötte..."

.....

és lásd "most" ugyanerről a napiblogomban.

Makó, 1967. április 6.

Ezt a verset "recept"-nek kaptam:

Even throught the darkest clouds,
When things go wrong, you must not sigh,
Spread a little happiness, as you go by,
What is the use of worrying and feel blue?
When things go wrong, go on smiling through.
Spread a little happiness till dreams come true.

Surelly you will be wise, to make the best of every blue day,
Don't you realize, it may be next Monday
or next Thuesday, maybe your golden day.
I have got a creed for every need,
so easy that it must succeed.

I'll set it down for you to read,
so please take heed;
! Keep out the gloom, send unhappiness away.
! Let in the sun , that advese to everyone.
It is only wise you have this way, day after day.

(Spread a little happiness...)

De hogyan? A kérdés itt kezdődik.

1967. március 13. Hétfő 22,30

Hát így végződött?
S ami közben volt, talán nem is volt.
Gyáva vagyok. Gyáva! Gyáva!
Nem lehet segíteni rajtam.
És ez most már mindig így lesz.

Nem tudom, szeretem-e. De hónapok óta, mióta elment, folyton rá gondoltam, és amikor néhány napja megláttam - iskolába mentem épp, elgondolkozva, ő a kocsiúton, a biciklijéről integetett, s én boldog voltam, igen, határozottan boldog, és nem gondolhattam előre ki, hogy hogyan fogadjam a köszönését, mosolyogtam, és az én karom is a levegőbe lendült... Egész d


élelőtt olyan voltam, mint akit felhúztak; vidám, közvetlen, s az óráim jobban sikerültek, mint bármikor... És sütött a nap, tavasz lett - valóban. Mielőtt hazamentem volna, jártam egy nagyot. S vártam, hogy találkozzak vele, és úgy is lett, ugyanott... kikarikázott hozzám, az útra.

"Hát téged mi szél hozott erre?" - kérdeztem tőle, és most csak én kérdeztem, de jelentéktelen, semleges dolgokról. Azaz: hol volt, hogy érezte magát. Nizzában is járt (de azt már nem kérdeztem meg, hogy a kaktuszom - amibe a nagybátyám belevéste a nevemet, megnézte-e, mint ahogy ígérte.) Rosszul volt - gyomoridegesség. Talán komolyan beteg. - Mondta, hogy nagyon elhanyagolt, nem megy sehova, már egy hete van itthon, s még egy hét... "Minden jót" kívántam neki gyorsan, nehogy ő búcsúzzon el előbb...

Sajnáltam és irígyelltem - az elhagyatottságáért s a függetlenségéért... De nem tudtam volna kimondani... semmit. -Akkor sem. Soha. Senkinek. - Nem tudok megnyilatkozni. Gyáva vagyok. Gyáva!

És ma a hátam mögött ült a moziban. Még egy órája. És folyton rá gondoltam, és őt láttam, mintha ő ült volna előttem, és nem fordítva. -

A film képei a groteszkség ellenére vagy talán azért is, folyton a mi kapcsolatunkra emlékeztetett, amiből miattam nem lett semmi. Mert gyáva voltam. - S úgy látszik, az is maradtam. - Ha nem Zs-val lettem volna? Az udvar felé mentünk ki, Zs-nak arrafelé volt közelebb, "nekem mindegy" - mondtam. Pedig dehogyis lett volna mindegy, "ő" amott ment ki. - Az úton szinte futottam, mindenkit elhagytam. - Aztán észrevettem - ő is rohant, sok méterrel előttem, és lefordult a főútvonalról. - Utána kellett volna mennem (?) Még most sem tudom biztosan. - Hátranéztem: négy-öt ember jött mögöttem, nem ismertek, és mégis ők akadályoztak meg... a kimondatlan előítéletek... Ha arra gondolok, talán utoljára láttam... bőgni tudnék. Ha volna szívem. Pedig már azt hiszem, nem vagyok önző. de fékez százmillió nemtudommi. Átok. -

Megírtam egy verset: a "Vallomást, a 25. órában". De mikor együtt voltunk, még visszacsókolni se tudtam. .. És azóta százszor újraálmodtam az együttlétünket. (1968-ban is, ebben a novellában: Metszéspont)

Ő akart - de csak akkor. És tudom, nem gondolt rám, többé. "Az nevet, aki utoljára nevet" - mondta akkor még kétségbeesetten, s most az én szemem könnyes. Ő pedig. Egy hét múlva már a tengeren hajózik, "Új vizeken". Én meg itt megfulladok. - A magam hibájából és véglegesen.

Teljesen tönkre vagyok menve. Pedig látszólag minden a legnagyobb rendben van. A "munkahelyemen" meg vannak elégedve velem, a diákok állítólag szeretnek. - ÉS... És mégis egy Semmi így ez az élet. És nem is bírom sokáig, így, tovább. Egyedül. S tudva, hogy mindennek mégiscsak én vagyok az oka, s mégse tudok ellene tenni semmit.

Ő - lehet hogy csak ürügy, ami kirobbantotta most a kétségbeesésem. Hiszen mikor szemtől szembe látom, nem is vágyódom annyira utána, mint pl most, amikor nincs itt. S így lehet , hogy nem is ő - személy szerint - kellene nekem. Csak ő megvillantotta előttem két test egymásratalálásának szépségeit. És ezt az egymásratalálást én gátoltam meg - pedig kívántam. Ha megtörtént volna... talán most még kétségbeesettebben szántanám a papírt, vagy az is lehet, és ez a valószínűbb, hogy sehogysem: hiszen ez a füzet a megnemtörtént események naplója, azaz lényegében az életemé, ami javarészt b e n n e m játszódik le. És senki nem tud róla. Szégyellem. Talán magam előtt is. És mégis ez a legbensőbb lényegem. A vágy, az elfojtott vágy. Utálom ilyenkor magam, de ha nem vallanám be, akkor még aljasabb lennél. -

Most megpróbáltam kiírni magamból, de csak azért, hogy megkönnyebbüljek. - Nem sikerült.

Nem értem ezt az egészet.

Ő az az ember, akihez életemben legközelebb voltam. És nem csak fizikailag! Szellemileg is - a hogyismondjam: "társadalmi helyzetünk"különbözősége ellenére rengeteg a rokonvonás köztünk. (Magányosságélmény, a zene imádata, nyugtalanság, elvágyódás stb.) Amikor először beszéltem vele, - mintha sajátmagam mását hallgattam volna... S akkor kezdődött meg valami... Valami jóleső melegség áradt szét bennem. Ami azután egyre fokozódott.,,, és megengedte, hogy hagyjam... Sőt, szerettem volna visszasimogatni, megpuszilni. Hiszen olyan gyöngéd volt, s én ezért olyan hálás. de amikor kimondta, hogy "olyan jó simogatni, olyan lágy vagy", akkor egy kicsit haragudtam rá, és amikor megkérdezte, azt mondtam, hogy "magamra vagyok dühös". És valóban... Mindig csak magamra dühöngök - és elemésztem magam előbb-utóbb... - És a parton? Milyen szép lehetett volna minden!

Utána kellett volna menni?

De talán már nincs is rám szüksége, s akkor sem épp én kellettem neki. ) ("Lehet, hogy nem hiszed el, de úgy kellessz nekem!") - csak egy n ő. S e z, ami visszatartott... Hogy nem érzi azt, hogy c s a k é n lehetnék számára a minden. Hogy talán, ha más lenne vele,ugyanazt mondaná és tenné, ugyanazokkal a beidegzett mozdulatokkal. S ez olyan megalázó!

De ez talán nem az? Önmagam előtt! Hogy egy benemvallott, nem tisztázott érzés rabja vagyok. -

Azt hiszem, nem látom többé. Elutazik újra.

Kár, hogy most, fél év után, újra láttam. Mennyit gondoltam rá eddig is. És most? Hogy befejeződött - s így?! Talán elfelejtem?

És ha mégis találkoznék még vele, holnap?! mi történne? - Semmi! Érzem, semmi.

És nem is fog soha, amíg ilyen maradok.

És nem tudok megváltozni.

Mert nem is tudom, milyennek kellene lennem!

És főleg: mert g y á v a vagyok.

(Véletlen volt a film (Pipák) kísérője a: "Gyávaságom története"?)

De talán holnap...

Mindig a holnap, ami sohasem következik be, tart fenn. Kell hinnem benne. S elfelejteni a mákat, és újraálmodnia a tegnapokat. De mikor fogom megvetni lábam a jelenben?