1969. március 31.

Látod? Nem akartam ,hogy elhatalmasodjon rajtam ez az "őrültség" - de úgy látszik, minden hiába; már k é s ő: túlságosan "belémfészkelődtél". Persze ezért Te egyáltalán nem vagy hibáztatható. Sőt. Igazán semmit se tettél, hogy ez megtörténjék, velem; azon kívül, hogy v a gy, és olyan... amilyen.

És, ha, most, a napokban nem vált volna kétségessé az, amit annyira vártam, ami éltetett: hogy a szünetben felugrom Pestre, s ott téged is megláthatlak, ha "csak" színpadon is,... akkor talán még mindig azt hinném, hogy már túlvagyok rajtad - "kiéreztelek", kiírtalak magamból. De úgy látszik: mégsem.

Vagy Te jelentesz túl sokat nekem, vagy Pest, és Te benne, vagy Ti mindketten, és a Színház... jelenthetitek számomra a "kitörés" lehetőségét, vagy csak a Vágyát és Reményét. És talán a kéziratom, ami szintén ott van, ami tény, és kétségkívül az e n y é m -- s így erre az egyre lehetek büszke. De nem akarok írni róla, mert lehet, hogy ebből se lesz semmi... Mások számára.- És lehet, hogy rá kell döbbennem arra, hogy se így, se úgy, sehogy se tudok kitörni magamból, s abból a szűk körből, amibe be vagyok szorítva, s ami jelenleg az életem.

1969. március 25. különféle szerepek

Egy kicsit eltávolodtam Tőled, be kell vallanom. Persze, meglehet, hogy ez örömhír számodra, - és lehet, hgy nekem is örülnöm kellene. DE azért, ha - mégis és már ritkábban! - rád gondolok - elszomorodom. - A helyzet viszont az, hogy nem érek rá, nincs időm RÁD! Csak az álmaim lennének szabadok, de újabban annyira túlfárasztom magam nappal, hogy éjszaka c s a k alszom - álmok nélkül. Sokat dolgozom, agyonfárasztom magam olyan dolgokkal, amik téged untatnának. De ez az én valóságom: a tanítás. Ami örömteli is tud lenni. Idén először érettségiztetek is. ÉS nem akarom , hogy valóra válhasson tanítványaim álombeli bosszúja Nekik t é n y l e g e s e n kell és t u d o k is "segíteni". neked?! Meggyőzöm magam, (és nem is esik nehezemre...): s e m m i s z ü k s é g e d r á m . -

Tegnap a "Doremi Áruházban" olyan u.n. jópofa voltál, és valamit megmutattál önmagadból is. ("Te, én ezt unom"), bár a helyszíni spontaneitás túl erőltetett volt. Mindenestre elkaphattalak "akkor", ugyanabban az i d ő b e n. És nem soká, a tavaszi szünetben (ha sikerül, és nem jön közbe semmi, amit viszont az én szerencsétlen életemben sose lehet tudni előre), a t é r b e n is. Kár, hogy már csak a kegyelmes úrként nézhetlek meg. A többi szerepedet túl- ismerem. El is olvastam őket, csak a Bűnbeesést és a Játékost nem sikerült. Épp ezeket..., sajnos...No és A két Bólyait. Ha tudnád! Ugo Bettit és Arhur Millert az Egyetemi Könyvtár tudományos tudakozójának legkülönbözőbb szakkatalógusaiban s bibliográfiáiban valóságos apparátussal kutattam. Hiába..., a Miller gyűjtemény '63-nal bezárul. Bettitől meg csak a Kecskesziget van meg. A télen - mikor "utánad" rohangáltam - a Tévéből a Színháztudomáényi Intéztbe mentem - nem miattad! a kapcsolatom ott régebbi - és milyen különös! ott már nem is gondoltam Rád, különben biztos eszembejutott volna utánanézni ezeknek a daaboknak. A két Bólyai pedig mostanában jutott eszembe. Éppenhogy megemlítettem az iskolai könyvtárosunknak, aki új tag, s így túlbuzgó, minden áron meg akarja szerezni - esetleg könyvtárközi kölcsönésssel s. Alig tudtam lebeszélni róla, mondván, hogy az Egyetemiben biztos megtalálom. Még szerencse, hogy foglalkozom A Drámával, rajtad kívül is, és valóban tudományosan, de nagyon szégyellem magam előtt is, hogy a két Bólyaiban pl. nem Német Lászlót, nem is a két matematikust, hanem K. GY-t kutattam.

Egyébként ez a könyvtáros megkérdezte, mintha rátapintott volna a lényegre! - láttam-e a tévében a darabot a Bástival és a K. G y u r k á v a l ? (Így mondta, mire én kijavítottam: K. G y u r i v a l. Mégiscsak piszokság, hogy így beszélhetünk Rólad! ) Szóval azt mondta, hogy szenzációsak voltatok, mindketten, annak ellenére, hogy mindketten m o d o r o s színészek vagytok, ami talán akkoriban (6-7 éve) nálad még nem is olt észrevehető. na tessék! Persze, megvédtelek - mint a tanáriban elismert "színházi szakértő" vagy úgyis mint kultúrfelelős. - de nem valami meggyőzően, inkább csak szofisztikusan, t. i. azzal, hogy ha egy színészt több szerepében látunk, észre kell , hogy vegyük azonos megnyilvánulásait, s ezek az önismétlések tűnnek később modorosságnak. Pedig ez tulajdonképpen stílus. És akkor ki nem modoros színész? Domján Edit - modta ő. Hm... nála épp a "természetesség" válik modorossá" - vágtam vissza . Ez persze paradoxon. De mindegy. (Egyébként is: mi nem az?) Szóval a lényeg az, hogy semmiképp se hagylak "bántani". Pedig lehet, hogy megérdemelnéd. Mert akár akarod, akár nem, sokszor kínzol a némaságoddal, ami mégsem teljes, mert váratlanul is beleszólsz a nyugalmas csöndjeimbe. - Tegnap is... És aztán egyszer csak fogod magad, és faképnél hagysz. "Te én ezt unom" Tudod mit? É n i s! "Alászolgája."(Egyébként, ha netán érdekelne, zenekari próbára megyek, hol többek közt Srauss Früchlingstimm-jét játszuk. De az a tavasz! Egyre késik. )

1969. március 15. Berstein hangján és színpadon túl

Egyre gyakrabban írok Neked, ami nem csak azt jelzi, hogy sűrűn szerepelsz a Rádióban és Tévében, ma Bernstein hangja leszel; de ezt a műsort - talán nem veszed rossz néven - , inkább a zseniális karmester és zeneszerző miatt várom. (A Bécsi TV-ben szinte csak az ő műsorát tudtam élvezni, de azt nagyon! Amikor néhány hete megláttam őt egy előzetesben, s a Te hangoddal szólalt meg, sőt énekelt is, az nagyon kellemes meglepetés volt: nagyon megörültem N e k t e k. ) De mondom, most nem ezért írok. Nem az alakításaidról akarok írni, és arról sem, hogy milyen hatással vannak ezek rám. Éppen hogy szeretnék valahogy kikerülni a "varázsod" alól, és kontrollálni akarom magam, ezeket a "leveleket" - amíg nem késő. -

Egyáltalán, miért írom én neked ezeket az elküldetlen leveleket? A levélnek az a funkciója, hogy közöljön a címzettel valamit. A levél..., amit nem küldenek el, értelmetlen. Kivéve, ha irodalmi forma - annak viszont többekhez kell szólnia. Én viszont csak Neked írok, s anélkül, hogy elolvas(hat)nád. És ez azt jelenti gyakorlatilag, hogy magamnak írok.Így hát ugyanazt a szerepet kapták ezek a "levelek", mint régebben a jobb híján "napló"-nak nevezhető feljegyzéseim - magányom lenyomatai. DE ez már a kivezető út keresése ebből az eredetileg talán önként vállalt, de nagyon nyomasztó egyedüllétből. S hogy miért pont Neked írom ezeket az eddig magamból kiinduló és magamba visszakanyarodó "vallomásokat"? Mert úgy érzem, - és erről nem lehet lebeszélni "észokokkal" -, í g y é r z e m : V e l e d n e m l e n n é k e g y e d ü l . Nem tehetek róla : nagyon közelinek érezlek magamhoz. És hiába választ el tőled egy egész világ, ami a színpad és nézőtér között van.- az csak a látszat, mert nem is az az én igazi világom, amiben élek, hanem a tiéd (no, itt hibáztam? vagy-vagy, nem lehet "seholse" két világ határán és egyikbe se igazán tartozni!) , ha olyan nehéz is oda bejutni (valami ilyesmiről szólt a "Tojás"c színdarab is?, az első színészi kiugrása - általam nem ismert . figyelmeztető jelentéssel... hogy nem is kellene nagyon "bejutni" valahova, s csak addig érdekes, míg nem vagyunk "bent"... talán akkor meg már kint szeretnénk lenni belőle...) , és ha elrejt, akkor is: még egyszer megpróbállak megtalálni - 3 hét múlva, amikor újra Pesten leszek - a "szigetemen" -, ahol inkább "otthon" vagyok, mint itt, még ha ott is folyton bolyongok, keresek, kutatok... Talán ha végre Téged megtalálhatnálak, "hazaérkeznék" én is. Mert:

"Megnyugtat kavargó lényed

Megnyugtat.

Mert ebben a szörnyű nagy magányban

benned

magamra találtam."

Nem "neked" írtam - hanem egy tanáromnak. Évekkel ezelőtt.

Rá emlékeztetsz.

Érdekes módon ma róla álmodtam, és álmomban még jobban emlékeztetett rád:

Valahol, egy előadáson, mellettem ült, és amikor valami ilyesmit mondott az előadó:"Vannak olyan férfiak, akik ha szeretnek, képtelenek szeretni. És szerelmükben mindig elbuknak... gyávaságból, félénkségből, féltett büszkeségből." Ő eközben elkezdett dobolni az asztalon, s nekem úgy tűnt, azért, hogy tudjam:, ez rá vonatkozik, rá, aki még mindig nem tudja bevallani, hogy "szeret". De már 2 gyereke volt....

A valóságban már rég nem látom, de egy éve véletlenül összetalálkoztunk, egy szállóban, hova ő hangversenyre jött, én meg ott laktam, és a kanadai 4 éves unokaöccsémmel, aki rám volt bízva, épp az étteremből jöttünk ki, ő meg (úgy tett mintha) nem vett (volna?) észre. (pedig azt a kis gézengúz öcsköst legalábbis nem lehetett nem észrevenni!). Később az emeleten, a diszterem előtt állt, mi ott mentünk el előtte, a szoba fel igyekezve. Félrenézett. Mostanában tudtam meg egy csoporttársamtól, akit 3 éve nem láttam, hogy beszélt "vele", és tőle tudja, hogy, a k k o r is o t t voltam! (akkor mégis csak "észre vett"..)

Ez az egész nem érdekes, most már, és nem is tartozik Rád.És ha bármennyire is nem azzal a szándékkal írok Neked, hogy el is olvasd, mégis ez a fikció szüli a gondolataimat, és csak azt írom le, amit el is mondanék Neked, ha... beszélhetnénk... És azért is, mert ezek a "fejelforgatások" különös reflexek. - Ugyanez az ember szemrehányást tett nekem egyszer:

"Mi az, Juli, haragszik?... Miért forgatja el folyton a fejét?"

Ha szeretek valakit, azt a látszatot keltem - talán gyávaságból, önlelepleződéstől való félelemben, hogy "haragszom", és a legbelsőbb akaratommal ellenkezőt cselekszem.

Vagy , ha valaki szeret, akkor érzi azt fokozott érzékenységgel, ha a másik nem érez ugyanúgy, hogy az "haragszik"?

Amikor először voltam szerelmes, és féltem , hogy elveszítem "Őt", én is bután ezt kérdeztem tőle. És tőlem is ezt kérdezte valaki a múlt nyáron, egy tanfolyamon, Győrben,

(Győr, , 1968. július, a orosz nyelvtanári továbbképző tanfolyam résztvevőivel szabadidőben, a strandon:

(én napszemüvegben - jellemző!) (azt mondta egyébként rám valamelyikük, hogy olyan vagyok, mint Matisse nőalakjai. Utánanéztem, többnyire nincs is arcuk!)

Az utolsó éjszaka, amikor valaki más akart elkísérni, és amikor elbúcsúztunk, úgy csókolt meg, hogy az félreérthetetlenné tett mindent, s kimondta mindazt, amit 2 hétig nem mert a szavaira bízni... S utána sem...

(Azt hiszem nem konvergens viselkedésnek nevezi a pszichológiai szakirodalom, a belsővel nem összhangban levő külső megnyilvánulásokat - egész egszerűen a nem vagyok azonos, az őszintétlenség, a "megjátszás" világát idézi , talán azt ami a tágabb valóságunkban körülvett. innen a leleplezéstől való félelem. Hogy nem mered kockázat nélkül megmutatni magad, azt aki vagy, - olykor még magad előtt sem. Milyen igaz az Illyési 100 mondat a zsarnokságról - csak nem lehettünk a tudatában..., de áthathatta minden -szerencsétlen, nem adekvát, nem "konvergens" - megnyilatkozásunkat.) (talán a napszemüveg népszerűsége is álca lehetett, védekezés , de még nem az az UV sugarak kiszűrésére!)

Egyébként beszélhetek továbbra is a "fejelfordításról, és Rólad, rólunk:

Amikor tavaly télen visszautaztam Pestre hét végére, és a Fészek éttermében ültünk, annál az asztalnál, ahol Te is szoktál, és megjelentél az ajtó mögött, és azt mondtad a "barátaidnak", hogy "mindjárt jövök", és aztán, amikor tényleg visszajöttél, kalapban, kabátban voltál, és nem léptél be, csak megálltál az üvegajtó előtt, és néztél, és én csak a szemeidet láttam, és nem mertem nézni, vagy nem tudom, mi történt velem, hirtelen, el k e l l e t t kapnom a fejem. És később, mikor hátranéztem, már sehol se voltál. - És azóta is kereslek. De csak a színpadon láthatlak, ahol minden a legigazibb valóságnak tűnik az előadás alatt, hogy utána illúzióvá olvadjon az egész... Az is, hogy Maratként miért kapod el hirtelen a fejed, épp akkor, amikor Rád nézek, (láthatsz.e egyáltalán, még ha a 2. sorban is vagyok), és az is , hogy a Játékosként épp nekem meséled el, hogy Ira hogyan is vett rá, hogy elvedd, s hogy "az" a pillanat, amit felidézel, a mi pillanatunk volt.

Hogy is tudhatnám meg, hogy mi a valóság, ha csak színpadi, "nemvalóságos létedben" láthatlak ezentúl? Vagy úgyis mindegy? Igaza van Sartrenak? "A színészt mindenesül elnyeli a nemvalóságos."

Akkor is, vagy annál inkább, a legésszerűbb az lenne, hogy mindenféleképp megkeresselek "színpadon kívül". De ha az egész értelmetlen, akkor persze ennek sincs semmi értelme.

Nem is tudom, mit mondtam volna a télen, ha a K. helyett téged hoznak le nekem a színpadról. Lehet, hogy egy szót se tudtam volna szólni, s lehet, hogy te dühösen rámkiabálsz: "Mit akar? Miért üldöz? Mit akar tőlem? Hagyjon békén!" Akkor békén is hagytalak volna. - De egy szempillantásodból észrevettem volna, ha megismersz, és akkor tudtam volna, hogy mit kell mondanom. Vagy akkor nem is kellett volna mondanom semmit. Hiszen akik szeretnek, "szavak nélkül is értik egymást." S egyszer már, - amikor ez az egész elkezdődött -, úgy tűnt, hogy értelek és Te is értesz . Mert abban a pillanatban T e i s b e n n e v o l t á l ! Ez az egyetlen b i z t o s pontom, amihez ragaszkodva igazolva láthatom "őrültségemet", azért is térek vissza hozzá minduntalan. És az a pillanat kihat a mámra is, és azon túl is, mert örök. Lehet, hogy a Te életedben sok ilyen pillanat volt, s ez elsikkadt köztük. De az én életem sivárabb, és nagyon számon kell tartanom az ilyen "ünnepi" pillanatokat, hogy kibírjam a mindennapokat.

Nem akarok panaszkodni, eddig igyekeztem nem írni magamról,, különben maradhattam is volna a naplóformánál, mert az őszinteség viszi a tollam most is, - a különbség csak az, hogy a Te a fő személy és nem az Én. Te megtanítottál - ha akaratlanul is -, arra, hogy lehet elfelejteni önmagunkat valaki másban, s hogy csak akkor szeretünk igazán, ha azt a m á s i k a t jobban szeretjük önmagunknál.

A hiba csak ott van, hogy az "igazán igazi "szerelemben két ember szereti önmagánál jobban a másikat. S így mindketten szeretve is vannak. Én viszont az "önszeretetem" levetésével vesztettem is, most már tényleg "senki" sem szeret. (...) Kitől kaphatom vissza azt a szeretetet, amit rád pazarolok. (de hiszen attól is mi vagyunk gazdagabbak, ha szeretünk.) Azt mondod, te nem is kértél belőle? Hát nem jó, ha szeretnek? vagy azt mondod, hogy túl sokan halmoznak el ezzel a "jó-"val (kéretlenül. Mint ahogy "+olyan" pillanatod is már sok volt?... ha így van, akkor irigyellek... És... kevésbé szeretlek...(hogy van ez? lehet méricskélni? mérlegelni? ha te így, akkor én úgy?) Mert csak azt tudom, akinek szüksége van rá. (aha, már értem: kereslet -kínálat;int a piacgazdaságban- csak akkor legyen kínálat, ha van szükséglet...) Én azt hittem, hogy neked van. És épp arra, amit c s a k é n adhatok neked.

Ha tévedtem... tévedtem... Akkor az egész egy nagy Tévedés volt. (na, csakhogy...!)

De honnan tudhatom , ha egy szót se szólsz? ha nem vagyok a számodra? (hát épp a csöndből! kell ennél nagyobb csönd?) Vagy akkor ez önmagában is azt jelenti, hogy ... tévedtem. (ez az, mégis csak van itt némi józanság meg logika is?!) Csak nem merem bevallani véglegesen. (mintha nem ehhez kellene kevesebb merészség...?) ...Inkább kapaszkodom "abba a pillanatba" s színházi illúziókba... Mert még ez a bizonytalanság is jó, ha Te vagy benne. (hát hiába... kibújt a leplezetlen igazság. M é g nincs itt az ideje a józanságnak...)

1969. március 11. "Lear szegény kis bolondja"

Megint írok, bár tudom, hogy őrültség ennyire közeledni hozzád, elhitetni magammal, hogy "jogom" van ilyen leveleket írni. Hát persze, ami engem illet: v a n . És Te úgyse fogod elolvasni. Vagy ha mégis? Akkor úgyis mindegy...Akkor vagy elveszítelek ... örökre..., vagy végre találkozunk, úgy, ahogy én már régóta szeretném, hogy megismételjük azt "a csodálatos pillanatot", s örökké tegyük. (ilyen nincs!!!) Bár épp ma, osztályfőnöki órámon, ahol kötelező témánk a szerelem volt, megállapíttattam a gyerekekkel, hogy a szerelem se lehet örök, mint ahogy semmi sem az. (óriási!) Most először mondtam ki ezt a szót veled, a hozzád fűző érzéseimmel kapcsolatban. Pedig nem is tudom, szerelem-e ez. Vagy csak álmodozás... (úgy tűnik, az! de nem "csak"!) de ma, amikor a 17 éves "gyerekeimnek" a szerelemről beszéltem, homályosan rád gondoltam, s talán azért i s tudtam olyan meggyőzően mondani nekik: "Nem tudom, ti voltatok-e már így..., de amikor beléd sújt, hogy van valaki, aki ugyanolyan, mint te, és mégis más, akivel egy nyelven beszéltek, úgy, hogy értitek egymást, szavak nélkül is - mert egy hullámhosszon rezegtek - ez... igazi szerelem. Azonosak vagyunk, és mégis mások. Egymásban, az azonosságban a különbözőséget keressük és szeretjük. (Vagy fordítva: a különbözőségben az azonosság.) Ez a szerelem dialektikája." -figyelő tekintetükből kivettem, hogy elhiszik mindezt, mert látják rajtam, hogy én is hiszem.

(Most azon gondolkodom, hogy így fogadnák-e a ma 17 évesek is ezt a "szöveget" - de ez meegválaszolhatatlan kérdés,. mert ma én se mondanék ilyen "szöveget" a mai 17 éveseknek, sőt - valószínű nem is éreznék így 25 évesen sem... "A kor hatalma"...) - Mindenestre az akkori 17 éveseim nem régiben tartották a 40 éves érettségi találkozójukat, és olyan szeretettel fordultak felém is, ami azt mutatja, hogy ők (se?) nem változtak sokat... Szerencsére... Vagy mégsem? hiszen a világ rengeteget... és nem feltétlenül jó irányban... 30 évnyi tanitás alatt , a vége felé, látván a hanyatlást, nem egyszer gondoltam vissza a "régi, jó" tanítványokra, már akkor is...) (Másrészt "haladni kell a korral" - lehet, hogy én mindig is kicsit anakronisztikus voltam az érzelmi életemben. És nem véletlenül mosolygott ki 3.-os gimnazistaként is egy elsős, olvasva az -osztályfőnöki kérésre - faliújságra írt cikkem a szerelemről.. hogy ennek a 3.-osnak fogalma sincs a szerelemről... Úgy tűnik, még 25 évesen se volt sok? vagy legalábbis más, mint az általános értelmezés... ? De nem biztos, hogy a lelki oldal túlhangsúlyozása nem lenne ugyanolyan aránytalanság, mint az ellenkezője....)

Nem tudom, miért van ez, illetve az lenne furcsa, ha nem így lenne, számomra, hogy úgy érzem, mintha a testvérem lennél. (Azt hiszem, külsőre is hasonlítunk.) S ha tényleg a testvérem lennél - akkor is szeretnélek. Talán ugyanígy. De azért jó, hogy nem vagyunk azok... (megnyugodtam, némileg... de ezt a "testvérszerelem" ügyet azért mégse értem..., vagy mégse szerelem...(?) (talán "duállélek" -sejtelem? - csak akkoriban ezekről még nem tudtunk, - csak megsejthettünk..? illetve több is volt ez mint megsejtés, egy nagyon erős rokonérzés, bizonyosságérzés... ez gondolkodtat el ma is...:) Hidd el, hogy itt valami törvényszerűségre bukkantam, és nem "őrülti rögeszmével" ragaszkodom hozzád. A törvényt nem én teremtettem, csak felismertem, mint valami természeti erőt, mely ellenállhatatlanul sodor hozzád. És ha te nem érzed így, csak azért lehet, mert nem ismersz.

De mégis, úgy vélem, és azóta is lettél "a mindenem" - gondolatban, amióta (1968. január 1.) azt hiszem, hogy te is m e g l á t t á l . És akárhogy is van, az a pillanat letagadhatatlan. Ha te el is felejtetted, vagy "sehogysem tudod felidézni." Az volt az igazság, a mélyről, belőlünk fakadó - szükségszerűség. A többi... már a tudat, a gondolkodás fékje és millió egyéb körülmény matt elmaradt - és e z a véletlen! Én akkor úgy éreztem, hogy elindultunk egymás felé... És azóta is azt hiszem, hogy t a l á l k o z n u n k kell. Csodálatos lenne! A szerelem csodája... "Ami nem adatik meg mindenkinek" (?) Ezt egy szinésznő mondta, és nem biztos , hogy igaz,...) És azt hiszem, nekem is csak veled. (Igen, a "behelyettesithetetlenség tudata nekem mindig nagyon fontos volt - forditott irányban is. és azt hiszem jogosan! ez lényegi meghatározó kell hogy legyen!) Úgy hiányzol, mert annyira bennem élsz, hogy mindig rád kell gondolnom - a hiányodra, mert persze csakis úgy élhetsz bennem , mint a hiány.

És amikor a technika "csodá"-ja folytán mégis eljössz - ami a tulajdonképpeni ürügyeket adja e levelek megírására, mint kis valóságdarabok az álmok között, - akkor mindent igazolsz bennem, azt, hogy bármilyen őrültségnek is látszik, nem lehet ez másképp: s z e r e t n e m k e l l t é g e d .

Tegnap a Learben olyan megható voltál: a tréfában oldódni akaró keserűséged, a kétségbeesésed, szomorúságod., ragaszkodásod a szerencsétlen apához. Érzékeny, mindent kifejezni tudó arcod, féltő-riadt szemed, remegő mozdulataid... De a legmegindítóbb talán az volt, amit Shakespeare talán meg sem írt, vagy csak a sorok közé gondolt: az a tiszta szeretet, ami e két embert: Leart és "szegény kis bolondját" összefűzte. (De hogyan szakadtak mégis el egymástól? Lear Cordelia halálakor egy leheletnyi asszociációval "téged" idéz? Azt hiszem egyformán szeretett és dédelgetett kettőtöket...

És ne nevess ki, de de kedvem lett volna (nekem is) ölbe venni, mint egy kisgyereket, megvédeni - nem tudom, mi, talán minden ellen. Mintha én erős lennék! Mert ez az érzés azzá tett. Pedig tulajdonképpen én félek! - azt hiszem. Lehet, hogy kivetítem (de én szeretném hinni, hogy megtalálom) az én életérzésemet - benned. Vagy itt van az én tévedésem? Ha tévedés... Hogy összetévesztelek magammal, vagy a szerepeiddel, amikkel -szerinted- nem is vagy azonos. ezt viszont nem tudom elképzelni. Azonosulás nélkül nincs - még modern - művészet - sem. Ez az alap (talán ugyanúgy , mint a szerelemben) , s csak ebből kiindulva lehet eltávolodni, "elidegeníteni". (l. Sztanyiszlavszkij és Brecht) Amit egy színész el tud játszani, - s főleg olyan ragyogóan, mint Te szoktál - akkor az a figura kell, hogy éljen valahol benne, ha elrejtve is -esetleg leplezve, tudattalanul. És a szerepeid ismeretében merem állítani, hogy ismerlek téged. És nem tudlak nem szeretni.

1969. (febr) március 1. Oresztesz a tévében

Hát igen - március van. És ez már a tavasz hónapja. De azt hiszem, mégsem a "miénk".

Most azért írok, mert a "Körkép"-ben - igaz, hogy csak a művek befejezetlenségének illusztrációjaként - újra láttalak, Oresztészként. Az utolsó jelenetet, s azt sem végig. De felém (bocsásd meg, hogy megint "kisajátítalak" magamnak) fordulva mondtad:"Itt hagytál..., nekem meg élnem kell: most már nélküled." Talán csak azért volt mindez, hogy láthassák: Elektra áll, egyenesen, szilárdan - a tőrdöfés után is. Egy éve (már!) és a színpadon, nem láthattam, milyen az arcod, amikor ezeket a búcsúszavakat mondod - magadnak, Elektrának.(lám a tévé előnye! közelhozza a nézőtérről láthatatlant) És most: újra bennem vagy. Nagyon szeretem az arcod. Ha komoly, ha szomorú, amikor átsuhan rajta valami . - mert okos, és ha csúnya, akkor is "szép" - nekem. Figyelnem kell rá! S hiába nem szólsz, hiába beszél a partnerod, csak hallom, amit mond, értem is, és nézem a te reakcióidat, arcodon, mozdulataidon, és azt csodálom, hogy milyen tökéletesek, megkomponáltak; hogy ahogy a B.. ereszti le a karját, szinkronban követed (mint egy táncos), de nem puszta formalizmusból, mert arra is vigyázol, hogy egy ponton a tied megálljon, tehát magasabban maradjon, előre jelezve győzelmed, ami nem lehet tartós; mert a végén a te fejed hanyatlik le a fájdalomtól, amit talán te nem is érzel, de én, aki nézlek, elszomorodom tőle. (Ez is a színészparadoxonhoz tartozik?...)

De lehet. hogy csak azért, mert tudom, hogy eltűnsz, halványodik a kép, és vége...

És hiába szeretnélek itt tartani... Azokat a pillanatokat, amikben látlak, másképp élem: intenzívebben, figyelmesebben. És nem is tudnám kifejezni időben a térnek (ill. a tévének!) azt a csodáját, hogy kitágul, és elhoz a szobámba; a könyveim, jegyzeteim, mindennapi dolgaim közé Téged, aki persze amúgy "bennem élsz"., de ezek az "objektív képmások", amik kívülről, a TV-ből vetítődnek rám, csak ellenőrzik és megerősítik a belső látomást, a csodát. És Csoda minden, ami veled kapcsolatos.

Nem túlzok, hidd el. (nem -e?! biztos így éreztem!...) Ez vagy nekem, s talán több is.

(Pedig megvoltak a józanabb, szkeptikus hangjaim is:)

Sokszor, - mostanában egyre gyakrabban - szeretném meggyőzni magam arról, hogy őrültség ez az egész. Érthetetlen... De mikor én olyan jól értem, és nem tudok felhagyni a reménnyel, hogy ha mindent tudnál, tudhatnál...., te is megértenéd. Ugye - ha elolvashatnád mindezt - máris sokmindent megértenél?!

Ha én úgy érzem, s oly erősen, hogy hozám, belém tartozol , neked is így kell érezned!

(ó, jaj! sancta simplicitas?)

1969. február 26. Ady műsor a tévében

Milyen nehéz téged "megtalálni"! Még a tv műsorban is bújócskázol. Úgy vártalak, olyan izgatottan... S amikor a M. -különben nagyon intelligens és vonzó - arca tűnt fel, és kezdte el A Tűz márciusát helyetted, ez nagyon rosszul esett. (Pedig a M: -meglehet - még jobban is szaval! Csodálatos volt az előadóestje.) De én téged akartalak látni, és nem őt. És hiányoztál. Kimondhatatlanul. És vártalak. Azzal a bizonytalansággal, mint mindig; a másik Ady verssel: Most már megállhatok . (De addig...átvilllant az agyamon, - eszembejutva F. a te Oreszteszjelmezedben -hogy talán megint beteg vagy?De aztán eszembejutott az is, hogy a Bűnbeesés után megy, és Quentin csak te lehetsz, ha "gyűlölöd" is.) Túlságosan féltelek!Önzetlenül és feleslegesen. Mert mi hasznod van neked mindebből? Hogy valaki szeret - úgy , hogy sajnál is, együttérez veled, és jót akar; ha ő nincs is benne az egészben. Már arra is gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha valami -akár fel sem fedett, rejtett módon is - segíthetnék neked valamiben. Pedig talán nem is szorulsz segítségre.

De arról akarok írni, milyennek láttalak.

Ne nevess, de szépnek. Ne érts félre, mindig is tetszettél, de nekem nem a szépek tetszenek. Persze az is lehet, hogy átfogalmaztam időközben a "szép" fogalmát. Ami rád hasonlít, az lett a "Szép"... Olyan sima és tiszta volt az arcod! Csak a tekinteted, a szemeid -amiket külön vártam -, olyan mereven-riadtak! És közöttük az a mély vonás, egyetlen mély árok: a magányod árka! A tanáriban a szomszédom biológus és pszichológus, megállapította, hogy nekem is egy vonal van kialakulóban, és ez a "magányosok" sajátsága, akik nem tudnak kapcsolódni... És ha két magányra predestinált ember találkozik? Csakhogy úgy látszik: épp nekik nagyon nehéz. Neked azért könnyebb lehet! Te többarcú, többalakú lehetsz, sőt, azzá kell válnod. Én csak egy szerepet játszhatok: a tanárét. S itt parancs a teljes azonosulás! S milyen nehéz! Sokszor már magam is elhiszem, hogy csak a szerepem vagyok.És félek, hogy eljön az idő, amikor már nem leszek más, csak egy tanár. Minden nap ugyanazokon a lépcsőkön megyek fel 2 emeletet. S már 3. éve! (De hozzászámíthatnám azt a 4-et is, amit diákként... Pedig mennyire nem akartam ugyanoda visszamenni, visszaszűkülni. Azt hittem, hogy csak átmenet lesz, rövid... És ma hirtelen belémcsapott, hogy lehet, hogy ezentúl mindig így lesz. Dühömben (és tehetetlenségemben) belerúgtam a lépcsőbe. De nem neki fájt. És még bátornak is érezhettem magam, egy pillanatra. (Meg mertem tenni ezt a lázadó mozdulatot.) Pedig csak azért voltam ilyen (hm.)"bátor", mert tudtam, hogy senki sem láthat. - Szóval ezt a fajta egyhangúságot te nem ismerheted. Te a színpadon bárkivé lehetsz, és bármit átélhetsz. Lehet, hogy a magány még inkább bánt - utána. A magány, ami a tiéd, és nem a szereplőé. De az is lehet, hogy a saját életedben is tovább játszol. Akkor viszont sajnállak. Már megint. Ne haragudj... Ha tényleg hasonlítasz rám, akkor bánthat és sérthet ez a "sajnálat", én gyűlölöm, ha sajnálnak. De szeretném, ha megértenének! És az én sokat emlegetett "sajnálatom" inkább valami megértésféle; abból fakad, hogy a nagyságodban felfedezni véltem -előbb, mint láttalak azon a "végzetes télen" - apró bizonytalanságokat, egy kis keserűséget, kiábrándultságot. És ha mondták is rólad, hogyan élsz, én tudtam, hogy az csak a hazug felszín lehet, látszat, amibe menekülsz. Egyszer álmomban azt mondtad nekem, hogy "Én 18 éves korom óta menekülök a menekülés elől." Hm... Én épp akkor születtem... És épp azóta menekülök. Mert én csak menekülni tudok; magam vagyok a menekülés. Akkor viszont menekülnöd kell előlem is. (csak az a paradox, hogy é éppen hozzád menekülnék.) Aztán azt is mondtad egy másik alkalommal, hogy "Az élet inkább nevetni-, mint sírnivaló." - és az egészben csak az volt a furcsa, (bár számomra érthető ),hogy mindezt könnyes szemekkel mondtad. az álmaimban csupa ellentmondás vagy.

Lehet, hogy félreismerlek. DE az is lehet, hogy jobban ismerlek, mint amennyire te ismerheted önmagadat, mert én végig merlek gondolni. S látod, épp álmaimban, amikor nem zavarhat semmi. Volt olyan álmom is, rólad, amikor egy szót sem szóltál, csak elmentél. ez volt a leglesújtóbb... És képzeld, egyszer meg se jelentél, csak az Oresztesz jelmezed, ami valahogy elszakadt, s ezért én volta a felelős, mert a tanítványaim tették, akik velem voltak kiránduláson... Bőgtem, hogy most mi lesz... MI ez? Szimbólum? Nem gondolkodtam rajta. Az álmaim belőlem jönnek, engem jellemeznek lényegében. - De ne is haragudj - úgy illettek a szádba az én szavaim! És ez kehet, hogy nagyképűség, hiszen ugyanezt lehet mondani Peter Weissre, Moliere-re, Gyurkóra, Adyra. Ady... "már-már minden emlék"... itt megálltál. ("Most már megállhatok? - ugye magadra gondoltál? Valódi emlékeidre..., a pályádra... Én meg az én álom-emlékemre, rád... Aztán elővettem az Ady kötetet, és elindultam újrafelfedezésére. Csodálatos bolyongás volt. Az is lehet, hogy Ady miatt néztelek tegnap is "úgy"? Vagy miattad szerettem meg újra Adyt? Vagy nem történt most se más, mint a művészet kettős varázslata: a színészé és a költőé együttesen. .. És az is lehet, hogy mindennek az oka a színház, és nem is temagad, vagy csak ami a színész benned. De lehet-e, egyáltalán, szétválasztani ezt: "kettőtöket."

Te a Színház vagy, és a Színház - Te. És számomra a Csoda. Ami így is szép - beteljesületlenül. Talán a megkapott dolgok nem is maradhatnak szépek. S már én is: "Vágyakozni félek... A teljesülés jön , és meggyaláz... Ezért választom őrödül a megszépítő messzeséget." ( Ady) Vagy inkább azért, mert félek, úgyse lehetne belőle: v a l ó s á g !

Kettőnk közül - mégis, azt hiszem -, inkább én szorulok segítségre. De te ezt nem érzed, nem tudod. Pedig: segítened kellene!

1969.február 25. Műsor előtti várakozás

Végre! Újra láthatlak! Úgy várom ezt a találkozást, mintha igazi lenne. Pedig -persze- megint csak a képernyőn fog megjelenni az arcod néhány percre. De akkor is fél 10 után "veled leszek" - ha te máshol is vagy, és egyáltalán és soha nem is gondolsz rám. A Tűz márciusát fogod mondani... S már megint a halál... Miért kell mindig valami módon belekeveredni?!

Most nem tudom folytatni a "levelet". Hiába: nagyon rég "láttalak", (és elég ritkán hallottalak) - így hát elidegenedtem tőled.

Kíváncsi vagyok rád: mit és hogyan fogsz hangsúlyozni? Milyen lesz a szemed? Az arcod? A hangod - bármikor fel tudom idézni... De az arcod szétesik emlékeimben. talán azért, mert túlságosan ismerem, minden egyes részletét, és változásait... A fényképed a noteszomban van. Az csak egyik arcod, s régi, elégedett. Most más vagy. És így szeretlek. Mert egy kicsit sajnállak is.

(hm...)