Makó, 1966. szeptember 23.

Vallomásaim áttettem készülő "irodalmi alkotásomba". Ott igyekszem a lehetőségekhez képest mindent elmondani: tehát, visszaemlékezésből a jelen sem hiányzik, a legmaibb jelen; persze csak mint -sokszor újabb kilátástalanságot jelentő - "perspektíva". Túlságosan őszinte vagyok a "művemben", ez az irodalmiságának nem árt, a gyávaságomat viszont alaposan kikezdte. Azért mégse bánnám, ha kinyomtatná valamelyik kiadó. Befejezem - most már biztosan tudom, de azt még mindig nem, hogy van-e tehetségem. Egy kicsi biztos.

(Befejeztem valóban. Kár hogy nem biztam jobban magamban. A "tehetség+ csak lehetőség, abban bízni alapvető, hát még ha már "tesz" is az ember. Hogy kiadták- e ill. miért nem , az más kérdés... Erősen foglalkoztat a gondolat, hogy megpróbálom most.. kiadni. Persze előbb újraolvasom - mai szemmel... Akárcsak ezeket a naplókat:)

Most egész másról akartam írni, ami lehet, hogy nem fér bele a regény kompozíciójába. De nagyon bonyolult a dolog. Félek leírni. Nem vagyok tisztában azzal, hogy helyesen cselekszem-e.- Nem tudok azonosulni a "tanárnő"-ségemmel, ami nagyon sokmindenre kötelezne. Délután teljesen felkavart valami, ami egyenes folytatása volt egy április éjszakai utazásomnak. Pedig azt hittem, hogy vége. De sajnos(?) soha sincs teljesen vége annak, ami egyszer elkezdődött... Hogy fog végződni?

Útban haza, 1966. augusztus 18.

Nem megy az írás, nem azért mert zötyög és himbálózik alattam a vonat: inkább azért, mert még midig nem tudok gondolkodni a szó igazi értelmében, s főleg szintetizálni, ami pedig

, most ez után a nyár után, ami egy "egész" volt a Szovjetúnióban, illenék is. Felbolygatva jövök haza, de a domináns az "otricátyelnűj ottyenok". Ebben nem kell politikumot keresni. (miért is NE lehetett volna...? azt IS!) Ebben benne vannak nem kis részben a mi csoportunkban tapasztalt észrevételeim, sőt sajátmagam sokszempontú elítélése is, egyes helyzetekben és általában.(lásd fentebb.)Szóval nem volt valami kellemes a nyaram. Sajnálom, hogy így telt el, s ugyanakkor örülök is annak, hogy láttam sokmindent.... a mi teljesen váratlanul, meglepetésszerűen érintett. No és az Ermitázs! Még ha csupán egy órát is hagytak rá! -ami a szervezési baklövések közül csak egy volt, méghozzá a szolidabbak közül, és a Néva part! megérte...És egyáltalán: utazni mindig csodálatos. nem maga az út a vonaton (16100 km!), hanem a tartalma: megismerni új országokat, embereket... ez mindig érdekes és hasznos. A SZU pedig ilyen szempontból különösen érdekelt.- Amit láttam, alatta maradt a várakozásomnak, talán azért, mert túl sokat vártam tőle. Mindegy. - Moszkvát egy csöppet sem tudtam megszeretni, s embereit sem. Az utolsó napom "eseményei" sokatmondóak: a CUMban valaki belelépett a szandálomba, úgy, hogy leszakadt a pántja, s ebédelés közben vagy után ellopták a pénztárcámat 23 rubellal, épp mielőtt vásárolni akartam - főleg ajándékokat. Nagyon rosszul esett... most már mindegy:

Megyünk haza. És ennek örülök.

Moszkva, 1966. augusztus 8.

Moszkva. Végre Moszkva.

Moszkva monumentalitása lenyűgöző. Szeretném minél teljesebben és alaposabban megismerni a várost, de kevés az idő, és jelenleg is holtfáradt vagyok, még gondolkodni és írni is. A lábam pedig tele van hólyagokkal.

Holnap Leningrádba megyünk. Leningrád iránt szinte érthetetlen és misztikus nosztalgiám van; mintha valaha már lettem volna ott, úgy vágyom oda "vissza". (deja vu) Kíváncsi vagyok, az előérzetem hogyan válik be? Rámférne egy kis jó.

Petrodvorec

1966. július 25. hétfő

Már sajnálom, hogy nem kezdtem el szabályos naplót írni itt. Önmagamat már végképp kimerítettem.

Egyébként, hogy az eseményeket milyen színben írnám le, az csak szemléletmód kérdése - persze a szemléletmód is részben az átélt események függvénye. Pl. egy hete hirtelen megváltozott a hangulatom: átcsapott jókedvbe,- kb. megközelítve a tragikomédiát - azt mondtam, hogy azokat a képtelenségeket, amik itt fogadtak bennünket, így lehet csak elviselnil (ezt a naplót jópár éve már legépeltem, és részben onnan írom ide át a számítógépbe, de most , hogy egyeztetem az eredeti füzettel, kiderült, hogy néhol kihagytam részeket a gépelt változatban (működött az öncenzurám? most azért visszacsempészem,m, büntetve kicsit magam, pirossal!:) bár az is lehet, hgy még inkább szelektálni kéne mit írunk le, mit hagyunk ki?)(És talán) Holott az egész metamorfózisnak oka az volt, hogy táncoltam , ill. sokat sokáig beszélgettem egy orosz sráccal, aki már korábban feltűnt nekem. Aztán, hogy szokás szerint - eltoltam a dolgot, újra visszazökkentem a régi, rossz hangulatomba.

Ha összegezni akarnám a benyomásaimat, azt kell mondanom pillanatnyilag -itt- hogy csalódtam, s kellemetlenül. S a szorongásom többé kevésbé beigazolódott.

Szovjetúnió, 1966. július 24. Vasárnap

Valahol az Oka partján, (nem, nem "valahol a Volga mentén..." , de majdnem!:):

egy sátor előtt hasalok...

Nem fogok "naplót" írni; beszámolni filológiai pontossággal a látottakról, tapasztalataimról, benyomásaimról - nem akarok egy rosszul sikerült könyvet írni - minden kompozíció nélkül. inkább maradok a forgács-módszernél, ha ez megint szubjektivitáshoz is vezet, ami hű műfaji tükre önző voltomnak, ez az egész irkálás pedig az "elvontságom" vagy erősebben szólva: életképtelenségem egyenes következménye: t.i. leírom, amit nem teszek meg a valóságban, mert a valóságban tulajdonképpen nem is teszek - magamtól, gondolataim életrekeltéseként - semmit. Hülye vagyok. Egész egyszerűen ez az igazság. Emellett: kibírhatatlan, elviselhetetlen - sajnos nem csak a magam, hanem a mások számára is, ami persze kölcsönösen kiegészíti egymást . De hagyjuk ezt a témát. Előbb utóbb úgyis ide fogok kanyarodni, bárhonnan indulok.

(no, szerintem ez az önostorozás, egy rosszhangulatú sátorbeli beszélgetés utóhatása lehet, ahol elég igazságtalanul eshetett nekem egyik társunk, akire ezek a jelzők legalább annyira ráillenének, -kivéve az "elvontságot" ill."életképtelenséget",-,de én mindig hajlandó voltam, mindenért magamat okolni..."ostorozni" - ha mások előtt nem is mutattam)

Közben vacsoráztam, s eszembe jutott, hogy már egy hete egy levelet sem írtam haza, nagyon elszégyelltem magam, s írtam Anyunak ebben az elég vacak "ebédlő"-világításban, ahol a tábor egyetlen fényforrása van. Általában nem valami civilizált körülmények között élünk itt az erdő közepén - s talán lassanként mi is átvedlünk "természeti" lényekké. Persze ennek rengeteg jó oldala is van, csak kissé nehéz volt az aklimatizáció. először nagyon el voltam keseredve,amikor megérkeztünk a táborba, de fokozatosan megtanultam meglátni azokat a pozitívumokat, amiket eleinte fel sem ismertem. (ez talán összefügg fent már említett "elvontságommal", hogy ismét visszatérjek "bűvös körömbe".) Megismertem illetve ismerkedem egy új országgal, emberekkel, - sajnos túlságosan passzívan - s elsősorban magamat ismertem nem is meg-, hanem ki. De remélem, ez hasznomra lesz. Muszáj megváltoznom, de talán már késő is, hiszen ezt már annyiszor leszögeztem, és hiába... Bár eddig - azt hiszem - egy kicsit mégis csak "szerettem" magamat, (még szép!) , most viszont eljutottam oda, hogy szinte csak utálatot érzek magam iránt. (hát ez nagy hiba! de milyen hatások is érhettek, hogy idejuttattak!?) S úgy gondolom -és nem is minden alap nélkül -, hogy mások is gyűlölnek.(hát hogy is szerethetnének mások, ha én nem szeretem magamat?. Nem ismertem eléggé Adyt? "Szeretném már magam utálni, De, istenem, ők is utálnak...") Én egy fordított-Ady voltam?!) - S amit soha nem hittem volna magamról, vagy csak nem mertem bevallani, talán még rosszindulatú is vagyok amellett, hogy hiú - sőt: gonosz. (Hát, én ezt nem vagyok hajlandó most elhinni! akkor se kellett volna!!!) Csak nem tudom, miért, mikor nem akarom. Persze nálam semmi sem egyértelmű,a legrémesebb, hogy folyton más vagyok, s ami az egyik percben áll rám vonatkozóan, azt a másik percben megcáfolom, s ez több, mint hangulati anomália. (Hát mi? Jaj! - Micsoda rossz hatások érhettek engem...akkor és ott..., amik ezt hozták ki belőlem.)

Ma Csehov házában voltunk Melihovóban (...)

Szeged, 1966. július 2.

Valóban történt... Nem sok, de a legtöbb, amit tőle kaphattam. A szavai...

Még másnap délelőtt összetalálkoztunk a Dugonics téren. - Most nem fordítottam el a fejem, igyekeztem nagyon barátságosan köszönni. ez könnyű volt, mivel most ő is már messziről mosolygott rám. S amikor már majdnem egy vonalba értünk, megállt, (s a kocsiútról) odahívott magához. U.i. ő nem volt egyedül; egy másik volt tanárommal (ószláv nyelv - minden személyes kapcsolat nélkül - a 40 éves találkozón ott is volt, Sz. már akkor halálos betegsége miatt - nem - de ekkor még együtt és élőn,*) mentek, valószínűleg az egyetemre.

-Hova került?

-Haza.

-Azt tudom, de hova?

-Makóra.

-Azt is tudom. Hogy Makón lakik. (Honnan tudta?) Csak azt nem, hogy melyik oskolában fog tanítani?

-A gimiben.

-És mit?

-Valószínűleg oroszt. Csak oroszt.

-Marhaság! (kiáltja - ő, az orosz irodalom tanára!)

-Legalább belejövök a nyelvbe...

-Marhaság! - üvölti, most már valóban felindultan. - Marhaság! Olyan irodalmi érzékkel... - mondja s mint aki megbánta vagy szégyelli, már rohan is el.

De akkor is! Elismert! Végre. Hogy erre a furcsa elismerésre négy évet kellett várom, tele kételyekkel! S most, ez a 3 szó, ez a befejezetlen mondat szinte többet jelent nekem, mint a jeles (a 4,71) a diplomámba, amit ma kaptam meg.

Tegnap egy távirat a nagybátyámtól: "Szívből gratulálok". Anyu hozta be. Pillanatnyilag elégedett és "boldog" is lehetnék.-

10-én indulok a Szovjetúnióba.

(hogy máris belejöjjek a nyelvbe? hogy "készüljek a pályámra", ahogy az egyetemi párttitkár , a másirányú útlevélkérelmem aláirásmegtagadója tanácsolta )

........

*itt már emlékeztünk rá (2009-ben)

"Búcsú helyett" (1963)

előző 66. június 29-i bejegyzés folytatása , a vers (emlékezetben?) leírásával... (valószínű úgy is történt - bár később előkerülhetett a vers, a többivel -de akkoriban annyira bennem voltak, bennem éltek , (bennük életem?)hogy tudtam mind kívülről is, valamennyit)

Búcsú helyett

Ma utoljára láttalak...
Szerettem volna kitolni az idő és tér falait,
Kettőnket egymás mellé rakni,
S ebben az idő és tér nélküli
Végtelen létben veled maradni
S közben elszalasztottam a pillanatokat
Mert a vágy ölébe kapott, s elringatott.

Félálomban, aléltan nem értettem, mit beszélsz,
S csak foltokban láttalak.
De éreztem, hogy ezentúl kitéphetetlenül bennem maradsz
S én mégis egyedül leszek;
A kép, mai bennem él ,
ami megmarad belőled, nekem -
nem te vagy.
Elszalasztottam a pillanatokat,
s most nem tudom, ki vagy:

Magamra figyeltem;
szívem hogy dobog,
mi moccan bennem,
ha melletted vagyok,
mi ez az esztelen lobogás,
mitől e pír arcomon,
miért remegek,
ha tekinteted arcomra téved,
s ott megpihen, mielőtt eloson?

Hazugság volt az örömöm.
Több volt a rettegés:

Hat napi vágyódás
Két órás kétkedés
Fél évi gyötrelem.

De nem!
Nem akarok emlékezni semmire sem.

Ma utoljára láttalak.
S még mindig nem tudom, ki vagy.

Elszalasztottam a pillanatokat.

Mert nem értettem, mi ez:
Minden vagy semmiség?
Az életem egyetlen fénye,
vagy hazugság az egész?
De akkor mi a szerelem,
ha ez nem az.

S mégis el kell, hogy felejtselek
Félbemaradt a rajz, mit lopva
rászórtam egy irkalapra;
a szemed helye üresen tátong:
elszalasztottam a pillantásod
sosem volt enyém,
ott tanyázott valahol a szoba szögletén,
hát a rajzról is lemaradt.
Pedig belőled nekem már csak az van,
mit félve, lopva papírra raktam:
Egy szem nélküli arc,
semmi több:

Nézek rá,s a kép nem néz vissza.
Rejtély marad.
Mért rejtegeted a titkaidat,
mért dobtál magamba,
honnan beléd vágytam?..
Azt mondtad, önző vagyok...
Hát önző vagyok,
mert szeretni tudom azt,
aki eldobott?

Igaz, te nem is tudtad, mi az, mi feléd vonszol.
Annál gyengébbnek hittél engem,
s magad ahhoz, hogy ezt megértsd.
Pedig tudom, néha téged is végigrázott
a remegés;
De gyáva vagy, s elrejted magad.

Én vártam soká.
Közben elszalasztottam a pillanatokat,
mit más megragadva, készen hozott
S már semmim se maradt,
csak egy emlék, az is lopott.

S jaj, hol vannak a napjaim,
mik veled teltek el
egyedüllétem rejtelmeiben,
s mi jön ezután,
még mélyebb magány?
Milyen lesz a nap,
mely nélküled cammog el,
milyen az óra...
milyen a perc...
milyen a pillanat...,
mely eddig elszaladt,
s mit nem ragadtam meg ma sem...?

A búcsú is elmaradt.

Most itt van csonkán e kép...
Így voltál csak az enyém.

.......................................

Szeretném - de nem tudom - hinni, hogy nincs vége. Hogy még valami történni fog (közöttünk.)Ha nagyon akarnám! Akarjam?